Hogy pártirodák mélyén a politikai kupeckedés hogyan zajlik, arról csak sejtéseim vannak. Mindenesetre: sok dolog derült ki az elmúlt hetekben, talán a klímaváltozás szellemi képességekre gyakorolt hatásainak köszönhetően is.
Miközben „bonaparty”-kon tobzódik, aki csak akar, s kiköltöztetné bérleményéből a miniszterelnököt és családját – legszívesebben talán valamelyik híd alá, mert hát miként jön ahhoz, hogy luxuslakásban éljen, közpénzből kapott fizetéséből! –, és végigbulizza ezt a kis országot egészen Prágáig (!), senkinek nem jut eszébe, miért van az, hogy a tiltakozó gyülekezet épp csak Bonaparte-Bašternák házáig, és az ügyben illetékes adókobra fészkéig nem jut el.
Az indulatot a belügyminiszter ellen – aki Bonaparte-Bašternákkal üzletelt – még csak értem, talán jogosnak is tartom, s ha nem üzletemberről lenne szó, talán már lesült volna a bőr a képéről és miniszteri bársonyszékéből is felállt volna (mint Újvilágban üdülő társa tette). Ám azok a lakók, akik valamely ingatlanközvetítő útján itt szereztek lakást maguknak, hogy jönnek ahhoz, hogy tűrjék a balhé-sorozatot? Itt laknak, mert megtehették, volt rá pénzük; s ebben az országban gazdagnak lenni csak akkor bűn, ha a politika (vagy annak egy része) annak kiáltja ki.
Gorilla-birodalom vagyunk, ugyebár…
Szóval: a luxusingatlan erkélye alatti „partyk” csak a parlamenten belüli impotencia közszemlére kitett bemutatói, s amíg a nagypolitika ellenzéki főszereplői így buliznak, addig sem kell államügyekkel foglalkozniuk. Vagy magukkal például és azzal a helyzettel, hogy míg ők „partykat” szerveznek, a szemük láttára lezajlik egy csendes kormányválság, és nekik eszükbe sem jut, hogy megpróbáljanak profitálni belőle. Meg sem próbálják a kormányt megbuktatni.
Kísérletet sem tettek rá, hogy a kormányoldal elégedetleneit legalább az ősszel folytatódó rendkívüli parlamenti ülések egyikén – mondjuk Kaliňák miniszter ügyében – átcsábítsák a saját oldalukra, ami egyedül eredményhez vezethetne. S talán a társadalom egészének is adna némi reményt, hogy jöhet erkölcsi megtisztulás is. (Helyette kap a jónép ingyen, a postaládájába egy Kali-ügyiratot; gondolom, Matovič cégében készült, akkora árengedménnyel, mint annak idején a politikai hirdetéseire kapott, s amivel úgy kérkedett: nem mosott haza pártpénzt, s ezért még díjazták is mindazok, akik Procházkát azért kárhoztatták, mert hirdetésiár-engedményt próbált kialkudni a kampányhirdetés-sorozatára – ami egyébként a reklámbizniszben bevett szokás. S tudjuk: csak akkor bűn, ha a politika, vagy annak egy része és a média annak kiáltja ki.)
Az üres moralizálgatás nem morál.
Kormányoldalon sem az. A behálózott lázadók ötösfogata szépen bemutatta ezt a kánikulában. Több és fontosabb helyet követeltek maguknak a saját csapatukban, mindent eldöntők és megszabók akartak lenni, s mert nem ment – a saját párttársaikat sem tudták meggyőzni –, továbbálltak.
No de hogyan? A klímaváltozás szellemi kihatásainak következtében kibeszélték: minderre azt követően került sor, hogy a választási voksokért leosztott pénzből maguk már visszavették azokat az összegeket – nagy pénzek voltak! –, amelyeket a kampányolásra betettek (állítólag kölcsönadtak). No már most: ha a politika arról szól, hogy cca 2 000 – 100 000 euró beforgatásával vezető állami befolyást jelentő politikai posztot szerzek, akkor lőttek az elveknek, a politikai programoknak, mert 100 000 eurót a parlament alelnöki tisztségében négy év alatt sem lehet összetalicskázni. Ott eleve be van kalkulálva a rendszerbe a gorillázás, vagyis: maga a „Gorilla” az etalon. És kiábrándító végiggondolni is, hogy ez a politikai dinoszauruszokat leváltani akaró új nemzedék krédója…
És még kiábrándítóbb látni, hogy a politikai coming out-ot elkövető csapatocskát skrupulusok nélkül öleli keblére egy – más esetekben – pedigréjére oly kényes párt csupán azért, hogy pártocska voltából – látens kormányválságot levezényelve – szabaduljon egy időre, s még néhány pénzes kormányposztot szerezzen magának és holdudvarának. Lehet domborítani, hogy most már „én is vagyok olyan erős, mint Danko”. Bárkivel összeállni, és ott lenni a pénzosztók társaságában (kivéve az MKP-t, mert az az árulásra emlékeztet, amit 100 000 ember biztosan nem bocsátott meg), ez a legfőbb. Mert: pénz beszél, ugye…
Legalábbis az apró, mely csörög. Azzal lehet népet butítani, vakítani, félrevezetni, miközben a háttérben a nagy bankók csendesen surrognak, csúsznak valahová.
Kit érdekel, hogy már a magyar tanítási nyelvű iskoláinkban sem lesz egyenrangú és egyenjogú a szlovák államnyelvvel a magyar anyanyelvünk?!
Hogy alsó tagozaton a nem szlovák anyanyelvet csak a zeneóra megszüntetése árán lehet az állami kerettantervben rögzített óraszámnál több órában tanítani, de még akkor is csak kevesebben, mint szlovák iskolában a szlovákot?! Tanulja meg a magyar, ki az úr ebben az országban – az állami kerettanterven keresztül is! És örüljön, hogy ehhez most már egy művileg felizmosított, magát magyar képviseletet is ellátónak nevező párt is nagyobb súllyal asszisztál… A tanulság? Mindig van lejjebb.
Az asszisztálóknak meg annyit: nomen est omen. A szocialista érában, amikor már nagyon tele volt a hócipőnk az iskoláink felszámolását és az asszimilációnkat célzó törekvésekkel, meg a billogokkal holmi hídszerepről, néhai klasszikusok mondták: elég a hídlétből, egyenrangú magyarok akarunk lenni és maradni, mert a hídon csak taposnak, átjárnak, végül felrobbantják, ha úgy hozza a többségi érdek.
Magyarnak megmaradni Szlovákiában: újra és újra civilkurázsi kérdése.
