Sztakó Zsolt jegyzete Csáky Károlyt, mint egykori pedagógust is írásra késztette. Gondolom sokunkat ösztönöztek gondolatébresztésre a bíráló, vagy védelmező szavak, mondatok. Engem is, sajnos ritkán tudok hallgatni, mert úgy gondolom, akkor mennek előre a dolgok, ha beszélünk róluk. Ennek ellenkezőjével a társadalom minden területén találkozunk intézményi, politikai vagy civil vonalon.
Aztán végül kirobban valami, mert a sok felgyülemlett, ki nem mondott szó és olykor rosszul végzett cselekedet kiváltja. Szerintem Sztakó Zsoltnak is igaza van, s nem mondanám, hogy Csáky Károly is nem igaz húrokat penget. Egyet azonban nem említ talán egyikük sem: itt élünk az elszakított területen közel száz éve, és nekünk a sors többletfeladatot is szánt, a magyar tanítónak pedig még inkább.
Én is tanítottam egykor, s az első író-olvasó találkozót az apró faluban, ahol azt sem tudták, hogy létezik csehszlovákiai magyar irodalom (a hetvenes években az egyik pedagógusunk büszkén vallotta, hogy ő azt nem ismeri, nem érdekli), én szerveztem. Gyurcsó István falujában ugyanígy, majd néhai Keszegh Pali barátommal, s az akkori polgármesterrel elindítottuk a máig élő Gyurcsó Napokat. Orvos, mérnök, értelmiségi ritka esetben kezd közösséget szervezni, s a papnak, tanítónak még ma is nagyobb tekintélye van, mint az utcabeli szomszédnak, ha az kezd valamibe.
Más: magyarságunk, de még inkább iskoláink felett mindig ott lebeg Damoklész kardja. Hányszor kell tüntetni, levelezni, harcolni, minisztériumokban kopogtatni, vitázni az iskolák megmaradásáért… Pedagógusaink hány százaléka megy el vajon a tüntetésre, áll ki jogaiért, él jogaival (pl. magyar névhasználat), megy el egy-egy nemzeti ünnep alkalmából szervezett rendezvényre, vagy viszi el diákjait?
De kérdezem én, az a nővér, könyvtáros, egyszerű falusi ember, aki egy életen keresztül a közösségért munkálkodott, felszámolhatatlan órákat, családi békét is feláldozva, neki vajon kevesebb feladattal megáldott élete volt, van? S mégis, teszi a dolgát, itt és most és mindig – a megmaradásunkért. Pedig nekik is van munkahelyük, vállalkozásuk, beteg édesanyjuk, sok gyerekük, s nekik vajon nem lenne kifogásuk?
Róluk mondhatjuk, ők a szürke hétköznapi hősök, akik ráadásul sok helyen teljes ellenszélben, olykor fanatikusan (egyedül) teszik a dolgukat. Elnézést, akkor miként lehet elfogadni, hogy a magyar pedagógus, akinek a kezében a jövőnk, nem mutat példát kiállásból, harcból, jelenlétből?
A Párkányban szervezett történelmi konferenciáinkon évek óta egy pedagógus sem vesz részt. Az egyetlen itt megtartott nemzeti ünnepen is alig egy-két pedagógus jelenik meg.
A falumban ennek az ellenpéldáját tudnám felhozni, de ilyen sajnos kevés van.
Vannak dolgok, melyek örök érvényűek. Lehet, nem kell lámpásnak neveznünk őket (nem is illik a régi értelemben vett jelentés a ma pedagógusára), de példaképnek kellene lennie, utat mutatnia. Elnézést, de a sok-sok elfoglaltságot (szakkörök és délutáni foglalkozások, versenyek) is lehetne közösségi útmutatóként felvállalni (mert vannak identitásunkat erősítő témakörök), persze akkor nem lehetne a kreditpontok szerzését előnybe helyezni.
Ugyanis azért is nem jelentkezik az iskolák egy része a hazai, anyaországi nem szakmabeli versenyekre, mert az ezeken való részvételért nem járnak kreditpontok. Tavaly volt diák, aki a helytörténeti vetélkedőre az édesanyja és a Csemadok felkészítésével készült fel, mert a tanító bácsi nem reagált a jelentkezésére, és ő feldolgozta faluja történetét.
Picit ismerve, megértve a mai pedagógus minden gondját, nehézségét, felelősségét, a vele szembeni elvárásokat, mégis mindig és mindenkor tudatosítaniuk kellene, hogy itt magyarként többletfeladatuk is van, az ősök öröksége pedig őket érinti a legjobban, hiszen ha egyszer tényleg elfogynak a gyerekek, bezárnak az iskolák, nekik valóban nincs hová menniük.
Azért hogy mégis jó példával fejezzem be mondandómat, vannak, akik örökre felkerülnek a mai felvidéki magyar lámpások listájára, így Gáspár Tibor, Vass Ottó, Urbán Aladár, Csáky Károly, Jókai Mária. Sajnos, kevés van belőlük.
