Szeptember 17-én Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia épületében Magyar Örökség Díjjal tüntették ki a majd 150 esztendős Kassai Magyar Iparit, amely a történelmi Magyarország legelső ilyen jellegű intézménye volt. A méltatást tartó Albert Sándor maga is a nagy múltú intézményben járt iskolába és itt is érettségizett.
A kassai Szakkay József Szakközépiskola, közismert nevén a Kassai Magyar Ipari nemzetmegtartó szolgálata Magyar Örökség Díjat érdemelt. A közel 150 éves oktatási intézménynek miért van különleges jelentősége a felvidéki magyarság számára?
Egyrészt ez volt az első magyar szakközépiskola a történelmi Magyarországon. Számunkra a II. világháború utáni időszak a mérvadó, amikor 1950-től az Ipari Iskolában újranyílhattak a magyar osztályok. Helyzeti előnyben volt a többi magyar nyelvű oktatási intézményhez képest, hiszen amikor a magyarság javát kitelepítették a Felvidékről és az értelmiségünket egyszerűen lefejezték, az Ipari Iskola tantestülete egyben maradt, ugyanis 1945 és 1950 között a kollégák szlovák osztályokban tanítottak.
A díjazott intézmény méltatását Albert Sándor mondta, akit szintén szoros szálak fűznek az Iparihoz (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Amikor 1950-ben újra megnyílt annak a lehetősége, hogy elindulhasson a magyar nyelvű képzés, átjöttek a magyar osztályokba. A Kassai Szakmunkásképző Intézetből is jöttek szakemberek, így tulajdonképpen kész tantestülettel, óriási előnnyel indult a többi magyar iskolával szemben. Ezt az előnyét sokáig meg is tartotta.
A háború utáni időkben az első osztályokban különböző, nagyon vegyes korosztályok jártak. Volt olyan osztály, ahol 14 évestől 25 évesig voltak tanulók. Olyanok is, akik a frontról tértek haza, de voltak, akik valamilyen üzemben vagy gyárban dolgoztak, és esetleg már szakmunkás bizonyítvánnyal is rendelkeztek.
Hány ilyen nagyobb magyar nyelvű intézmény van Szlovákiában?
Nehéz megmondani, hiszen gomba módra szaporodnak a szakközépiskolák, de – Kassa mellett – a legjelentősebbek: Révkomárom és Érsekújvár. Kassának viszont előnye, hogy egyrészt majdnem 150 éves múlttal rendelkezik, másrészt pedig rengeteg szakembert bocsátott ki nemcsak a műszaki világ számára, hanem, amint a méltatásomban is említettem, innen rengeteg lelkész, orvos, tanár, nyelvész, irodalmár, színész stb. került ki.
Itt végzett többek között Duba Gyula író is. És ami, főleg az 1950-es évek elején a jelentőségét emelte, az az, hogy Szlovákia magyarlakta vidékein, amikor még nem voltak magyar színházak, az Ipari Iskola volt az, amelynek kultúrcsapata, amit mi „kultúrbrigádnak” neveztünk – végigjárta a magyarlakta vidékeket és a háború után elsőként vitte el a magyar szót, a színjátszást és a magyar éneket az emberek közé.
Matej Éva igazgatónő igazgatói kinevezése előtt elektrotechnikai tantárgyakat oktatott a Kassai Ipariban, eredetileg a rozsnyói gimnáziumban végzett. Kezdetben orvosnak készült – de mint elmondta – a szocializmus idején belátta, hogy nincs elég protekciója, amit még időben tudatosított magában. Ekkor arra gondolt, hogy orvosi műszerek technikusa lesz, ám mivel a szülővárosához közeli Kassán nem volt ilyen szakirány, ezért erősáramú villamosmérnöki pályára jelentkezett.
Matej Éva végigjárta a szakmai ranglétrát, míg az Ipari igazgatója lett (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Mi az, ami alapvetően megkülönbözteti a Kassai Magyar Iparit az összes többi szlovákiai oktatási intézménytől?
A Kassai Magyar Ipari falait 1950-től 30 000 magyar hagyta el, akik mindannyian nagymértékben hozzájárultak, hogy ezt a díjat ma átvehettem. Nagyon büszke vagyok rájuk és nagy köszönet jár minden iparistának, aki Magyar Örökség Díjra javasolta intézményünket.
Még ma is ritka, ha egy ilyen intézménynek nő az igazgatója, Ön hogyan jutott el eddig a pozícióig?
25 éve vagyok a Kassai Magyar Ipariban – először tanárként, aztán munkaközösség vezetőként, illetve igazgató-helyettesként, tehát megjártam a „szamárlétrát”, amíg igazgató lettem. Egyébként az iskola első női igazgatója vagyok – most szeptembertől immár kilencedik éve és nagy kihívás volt.
Az igazgatónő és Kovács Imre diák mellett Kováts Miklós vette át a kassai Magyar Iparinak megítélt Magyar Örökség Díjat. Kováts Miklós összesen 46 évet töltött a kassai Magyar Ipariban. Négyet diákként, negyvenkettőt pedig tanárként.
Nekem a kassai Magyar Ipari 1950-ben az életet jelentette, mert 1950-ig – mivel nálunk Szlovákiában nem volt magyar nyelvű oktatás – Magyarországon jártam iskolába. 1946-ban ugyanis a szüleim úgy látták jónak, ha átvisznek Magyarországra, ezért négy évig, 1946-tól 1950-ig Magyarországra szökdöstem. Egy évig a Csincse-tanyán, Miskolctól nem messze, egy tanyaközpont iskolájába jártam, ahol egy tanító oktatott mintegy félszáz általános iskolás gyereket.
Kováts Miklós negyvenhárom évig volt a kassai magyar Ipari tanára (Fotó: Gecse Géza/Felvidék.ma)
Aztán elkerültem Pestre egy árvaházba, ahol két évet töltöttem és közben jártam egy tanítóképző elit osztályába, ahol nagyon kilógtam a sorból. Utána a Rottenbiller utcai fiúiskola tanulója lettem. A protestáns árvaházból a putnoki népi kollégiumba vetett a sorsom, ahol komcsit igyekeztek belőlünk faragni – több-kevesebb sikerrel. Amikor Moszkva parancsára úgy-ahogy rendeződött Magyarország és Csehszlovákia viszonya, a Magyarországon illegálisan tanuló szlovákiai diákok ügyét is rendezni kellett, hiszen összesen vagy kilencezer diákról volt szó.
Azt ígérték, ha akarunk, immár legálisan visszatérhetünk abba az iskolába, amelyikbe már felvettek minket, de aztán arra hivatkozva, hogy közben nyíltak magyar iskolák Szlovákiában, erről az ígéretről megfeledkeztek. Már megkezdődött a tanév, amikor megtudtuk, hogy Kassán az ipariban indult egy magyar osztály, ahová aztán sikerült bejutnom. Négy év után, 1954-ben ott is érettségiztem.
A származásával soha nem volt gondja?
De mennyire! Addig a magyarságommal volt baj, ezután meg azzal, hogy egyik nagyapám katonatiszt, másik pedig földbirtokos volt. Az Ipariban a felvételiztető tanárok azonban az osztályidegennek számító családok gyermekeinek is igyekeztek biztosítani a továbbtanulás lehetőségét, osztálytársaim szülei között volt gyáros, nagykereskedő, nagygazda is. De ez az osztályban soha nem volt téma. Néhány osztálytársunk családi meghatározó körülményeiről csak évtizedekkel az érettségi után szereztünk tudomást. Például akkor tudtuk meg, hogy egyik, Poprádról származó osztálytársunk egy német, de magyarul is anyanyelvi szinten beszélő család gyermeke, akinek a Szepességben semmi esélye sem volt középiskolába kerülnie.
Ön például tudta magáról, hogy osztályellenség?
Nehéz erre röviden válaszolni. Tízéves koromban szakadtam el a szüleimtől, testvéreimtől. Négy évig hányódtam idegenben, minden évben más közösségbe kerültem, csak nyaranta jutottam néhány hétre haza. S az utolsó, népi kollégiumban töltött év nagyon elidegenített otthontól, családtól, persze tudtam, hogy a családom osztályellenségnek számít.
Szégyelltem is magam emiatt. Aztán már az iparista évek visszabillentettek régi énemhez.
Amikor végzősök voltunk, az iskola pártszervezete és ifjúsági szövetsége döntötte el, hogy osztálytársaim közül ki tanulhat tovább. A többiek, mivel rendkívül nagy szükség volt akkor a technikusokra, még az érettségi vizsga előtt aláírtak egy hároméves szerződést valamelyik szlovákiai üzemmel.
Én a kassai gépgyárba kerültem. Ott dolgoztam egy évig – de én is szerettem volna továbbtanulni. Két magyar főnököm segített abban, hogy szerződést bontsak, ajánlást és jó kádervéleményt kapjak és így, most már mint munkáskáder, főiskolára kerülhettem, s Pozsonyban elvégezhettem a magyar-történelem szakot.
És ekkor ment vissza Kassára tanítani?
Igen, bár nem volt annyira egyszerű, a főiskola személyzetisei, az akkori káderesek, alapos munkát végeztek, észrevették, hogy „befurakodott az osztályellenség”, ezért egy hónappal a diplomaosztás után értesítettek, hogy pedagógiai szolgálatba nem léphetek. Nagy nehezen tudtam lakatosként elhelyezkedni (hála az ipari műhelyében töltött óráknak), később ugyanitt technikusi beosztást kaptam. De az Ipari vezetői számon tartottak, biztattak, legyek türelmes, ha lesz rá lehetőség, felvesznek.
És ez mikor következett be?
Öt év után jött el ennek az ideje, 1964-ben tértem vissza egykori iskolámba magyar– történelem szakos tanárként. Újból az Ipari segített hozzá, hogy életemben meghatározó fordulat következzék be. 42 évig voltam az Ipari tanára.
