Mi, akik tudtunk szlovákul, a legjobban értettük az oroszokat, s ők is minket. Ezért megbíztak, hogy szervezzünk valamiféle alakulatokat, s vezessünk be katonai rendet. Így aztán az egész táborban szlovák vezényszavakat vezettünk be. Szervezésünk alatt derült ki, hogy az oroszoknak még néhány hét után sem volt fogalmuk arról, hány embert hoztak, s hányan haltak meg időközben.
Eddig többnyire mindent csak saccoltak. Megállapítottuk, hogy fenyegetéseik, melyek még otthon hangzottak el, mikor összefogdostak minket, hogy mindenkinek, aki szökni próbál, legyilkolják otthon a családját, megalapozatlan volt, hiszen nem tudtak rólunk semmit.
Megpróbáltak ugyan minket néhányszor összeszámolni úgy, hogy mindenkit a tábor egyik sarkába kergettek, s aztán egyenként, kettesével, majd ötösével el kellett menetelnünk előttük, s mindegyikük maga előtt a homokba vonalakat húzott. De esténként, mikor összehasonlították a számlálás eredményeit, megállapították, hogy a végeredmény nem stimmel. A papír akkoriban Oroszországban rendkívül ritka volt, de valahonnan szereztek pár – az egyik oldalán teleírt – ívet. S még egy értéket adtak: tintaceruzát, s megbíztak, állítsuk össze a jelenlévők névsorát.
Természetesen ez a névsor nem volt pontos. Már csak azért sem, mert addigra meghalt pár száz ember, akikről már soha senki nem tud meg semmit. Minden szigorú ellenőrzés ellenére hazatértünkkor sikerült átcsempészni első, körülbelül 400 halottunk névsorát, születési- és lakhelyadataikkal, honnan hurcolták el őket stb., s ezt a listát eljuttattuk többeknek, pl. a Vöröskeresztnek Genfbe, az Eltűntek Felkutatása Központjának Németországba, a Helsinki Bizottságnak Pozsonyba, az Elhurcolt Személyek Szövetségének Eperjesre stb.
Reméljük, hogy ezeknek a listáknak az alapján legalább most, több évtized múltán tudomást szerezhetnek a családtagok arról, hol, mikor és milyen körülmények közt hunytak el szeretteik.
Sírjaikat keresni a kaukázusi hegyekben, Nuzal község közelében teljesen hiábavaló, mert az első hónapokban a halottak testét találomra hányták vermekbe, később – igaz – már egy helyre, a mi temetőnkbe. Meztelen testük gödrökbe került ott, ahol a sziklák közt kicsit puhább volt a talaj, de a helyeket nem volt szabad megjelölnünk sem kereszttel, sem másképp.
Négy év után kaptunk engedélyt arra, hogy a temetőben felállítsunk egy nagy, közös fakeresztet. Ezt azonban a helyiek ellopták, nem sokkal az után, hogy az első hírek megérkeztek a tábor likvidálásáról.
Arról, hogy hiábavaló keresni halottaink maradványait a következő történet is tanúskodik.
1945 decemberében éltük meg a Kaukázuson első karácsonyunkat. S mivel az oroszoknak karácsony nem ünnep, 24-e is munkanap volt. Este fáradtan értünk haza, leültünk egy nagyobb szobában a priccsekre, karácsonyi dalokat énekeltünk és sírtunk, mint a gyerekek. Egyszer csak katonák törtek be a szobába, s parancsot adtak néhány szakasz felsorakozására. Az udvaron lámpák, kutyák, gépfegyveres katonák fogtak körül. Csákányokat és lapátokat osztottak ki nekünk, és kihajtottak a temetőnkbe kb. 1 kilométerre a tábortól.
Meg voltunk győződve róla, hogy eljött az utolsó óránk, saját sírjainkat fogjuk ásni. A temetőben ismét körbefogtak, akkor a lámpák fényében szörnyű kép tárult elénk: a hegyekből farkasok jöttek le, a temetőben kikaparták a földből és a sziklák alól halottaink testét, szétszórták az egész területen a kezeket, lábakat, belső szerveket. Ezeket temettük újra kora reggelig. Erről a Szentestéről soha életünkben nem feledkezünk meg! Hogyan és hol akarja hát bármilyen bizottság keresni az elhurcoltak sírjait?
(Jövő héten folytatjuk dr. Fiedler, a tábori csodadoktor történeteivel)
