A kassai Thália Színház a budapesti Káva Kulturális Műhellyel együttműködve második alkalommal hozott létre rendhagyó műfajú játékot. Az Árvíz bemutatója tavaly decemberben volt, a színészek a kassai régió diákcsoportjainak mutatják be az egyedi darabot, melynek központi motívuma a víz.
Az előadás lényege a diákokkal való közös gondolkodás, a klasszikus aktív színész passzív néző leosztásból való kilépés. Két éve a felelősség kérdése köré építették fel az előadást, most egy súlyosabb témát, az iskolai zaklatást boncolgatják az előadóművészek és a résztvevők.
Szabadi Emőke, Lax Judit, Madarász Máté és Forgács Miklós nem egyértelmű válaszokat adtak a kassai iparistáknak, hanem kérdéseket tettek fel a bemutatott valósághű helyzetjátékok megmagyarázása vagy kiegészítése céljából. A kassai Szakkay József Szakközépiskola könyvtárában egy nagyon izgalmas beszélgetés alakult ki. „A színészek jól alakították a diákok kortársait. Lehajoltak hozzájuk. Ez az, ami a kamaszokat meg tudja szólítani, hiszen általában nem azt csinálják, amit a szüleik vagy tanáraik szeretnének, hanem amit a baráti társaság akar”- nyilatkozta Mihályi Molnár László, az iskola pedagógusa, és hozzátette, hogy nagyon megnyerően hatott az, ahogy kellő empátiával eljátszották a kényes, nehéz helyzeteket. Forgács Miklós forgatókönyvíró és előadó a résztvevő színház jelzővel illette a nagy érdeklődésnek örvendő előadást. „Az egyik része hagyományos színházi eszközökkel elkészített előadás, a másik, hangsúlyosabb részben interaktív leállások vannak jelen. A színészek beszélgetést kezdeményeznek a fiatalokkal. Civil szemszögből, vagy szerepből szólnak hozzájuk” – mutatott rá a lényegre.
Az előadók és a nézők az egyes jelenetek után, komfortzónájukból kilépve beszélgetnek. A közönség ebben az esetben nem egy sötétben megbújó tömeg volt, hanem alkotó egyének, akik az előadás részét képezték. Együtt elemezték a látottakat, egymás mondatát fejezték be, rámutattak a kialakult helyzet esetleges okaira, megnevezték a problémát, a szituáció hangulatát, összegyűjtötték gondolataikat és érzéseiket. A szereplőket tárgyakhoz, színekhez hasonlítva, vagy szituációrészletet megismételve próbálták megnevezni a problémát. A fiatalok hamar feloldódtak és egyre bátrabban nyilvánították ki véleményüket. „Mi egy történetet mutatunk be, de a diákok befolyásolják azt, hogy maga az előadás mennyire válik provokatívvá. A tapasztalatunk az, hogy minél jobban bekapcsolódnak, annál izgalmasabb” – nyilatkozta az előadó.
A darab lényeges motívuma a víz. Egyrészt arról az árról van szó, mely a „kamaszok agyát elöntheti” és nem úgy viselkednek, ahogy kellene, vagy ahogy szeretnének. Ugyanúgy jelen volt a konkrét árvíz is, melynek hatására az embereknek katasztrófahelyzetben meg kell nevezniük értékeiket. Az alapvető kapocs, mely az egyes helyzetjátékokat összeköti, az iskolai zaklatás.
A darabot mindig egy osztályközösségnek játsszák, olyan fiataloknak, akik ismerik egymást és csapatuk problémáit. Ismerőseik előtt könnyebben nyíltak meg az iparisták is. „A mi iskolarendszerünk a frontális oktatást részesíti előnyben, ezért a diákok első reakciója a megilletődés a körbe rakott székek láttán. Néha olyan szemszögből mutatnak rá egyes problémákra, hogy mi is rácsodálkozunk. Ők is meg tudnak bennünket lepni. Fontos, hogy mi csak az előadás egyik részét adjuk. Kérdéseket generálunk, de nem adunk válaszokat. Az ő részükről minden gondolat és felvetés jó” – magyarázta Forgács Miklós.
Bármilyen közösségben megjelenhet a zaklatás és egy rendhagyó előadás ösztönözheti, vagy akár segítheti a kialakult helyzet javítását. „A probléma megoldása mindig ott kezdődik, hogy felismerjük a problémát. A diákok közül néhányan, akik hasonlóan rossz helyzetben vannak, nagyon belesápadtak az előadásba. Ennek a színházi műfajnak, módszernek helyet kell kapnia a középiskolai nevelésben”- osztotta meg velünk nézeteit a tanár úr.
A Tóth Miklós által rendezett előadással több Kassa vidéki iskola osztálytermébe ellátogatnak a színészek.