Szülőföldje a Csallóköz volt, hivatása a tanítás – Szent Benedek rendjének Európa arculatát a középkor óta formáló hagyománya szerint. E hivatás gyakorlásához, ha valaki vállalja a kisebbségi sorsot, majd a kényszerű emigrációt, olyan erő és hit kell, mint Hites Kristóf atyában volt. Nomen est omen…
(A rendszerváltozástól kezdve Kaliforniából rendszeresen hazajáró szerzetestanár 1991 nyarán, 80.születésnapja előtt adott hosszú interjút a Magyar Rádió Szülőföldünk szerkesztőségének. Ennek szerkesztett változatát közöljük.)
Hallottam, hogy nagyon sűrű a programja Kristóf atyának. Nem fárasztók az itthoni napok?
Hozzászoktam ehhez az iramhoz. Tornázom reggel és este, hogy bírjam fizikailag is. Most váratlanul belecsöppentem a komáromi imanapok eseményeibe. Ezt a zarándoklatot idén másodszor hirdették meg a felvidéki magyaroknak, hogy Komáromban közösen imádkozzanak magyar püspökség felállításáért. A nagyszombati érsek, ha nem is tiltotta meg nyíltan, de figyelmeztette papjait: nem kívánja, hogy részt vegyenek benne. Az utolsó előtti este derült ki, hogy nincs, aki a szentmisét celebrálja. Én véletlenül kerültem a szervező bizottság ülésére, hát azonnal megkérdezték: vállalom-e? Nem lévén semmiféle jogi függésben sem a nagyszombati érsektől, sem a pannonhalmi főapáttól, mert én amerikai bencés vagyok, igent mondtam. Mivel az egybegyűlteknek nem engedélyezték a templom használatát, a várostól kaptuk meg a Rozália teret, ott állítottunk fel egy tábori oltárt.
Komáromhoz sok emlék fűzi Kristóf atyát, hiszen a város egykori bencés gimnáziumában érettségizett, a nagyszombati és a prágai teológia után Komáromon keresztül lépett a rendbe, majd budapesti tanári diplomájával a pannonhalmi főapát ide helyezte régi iskolájába tanítani. Itt élte át a „kassai program” következményeit is?
Az történt, hogy a háború utáni orosz városparancsnok utasítására elkezdtük a tanítást, de hamarosan átvették a parancsnokságot a bevonuló csehszlovák katonák, másnap már kidobtak bennünket az iskolából, és elvették a tanítási jogunkat. Itt maradtam Komáromban, hogy gondoskodjak a diákokról, akiknek három-négy évük volt még hátra az érettségiig. Elhatároztuk, hogy folytatjuk az iskolát a föld alatt. Három osztályt érettségiztettem úgy, hogy csempészekkel jártunk át a Dunán magyar Komáromba, az egykori Új-Szőnybe, ahová az előző tanári karból többen, főleg a civilek, már áttelepültek és tanítottak. Ők vizsgáztatták a diákjaimat. Kalandos és veszélyes vállalkozás volt, mert mindig el kellett bújnunk a Vág torkolatánál, vagy az Erzsébet-szigeten, hogy a bokrokban várjunk a besötétedésre és a csempészek jelére. Akkor rohantunk, beugráltunk a csónakokba, és már vittek is a magyar oldalra minket.
Akár egy kalandfilmben! A folytatás is izgalmas volt?
Igen, mert nem maradt a dolog titokban, hiszen a magyar oldalon nemcsak mi járkáltunk az utcákon, hanem a csehszlovák és orosz kémek is. 1948-ban csaptak le ránk. A városparancsnok már pizsamában volt, mikor éjszaka kihallgatott. Elengedett ugyan, de azzal, hogy soha többé ne merjek átjönni. Visszakerültünk Rév-Komáromba, ahová üzent nekem egy magas beosztású kommunista pap, hogy nem szeretne börtönben látni, kapok útlevelet, és tűnjek el. Az útlevélben az állt: „Visszatérésre nem használható.”
Gondolom, hogy a bencés rendtársak segítették mindenhol Európában. De miért ment olyan messzire?
Mert Kanadától kaptam beutazási és működési engedélyt. Saskatchewan magyar farmerei közé kerültem, akik mintegy 300 kilométeres körben szétszórtan éltek, és éppen nem volt lelkészük, olyan kevesen bírták a klímát. Én hat évig voltam velük, de szerettem volna újból tanítani. Brazíliába készültem, a Sao Paolo-i bencés gimnáziumba, de nem kaptam meg időben a vízumot. A tanév elkezdődött, így jelentkeztem az amerikai bencéseknél. Nem kis megdöbbenésemre a tanárok többsége szlovák volt, ugyanis az iskolát szlovákok alapították. Ennek ellenére befogadtak. Két évig tanítottam náluk, csakhogy közben belesodródtam a clevelandi magyar közéletbe. Prédikáltam, egyesületekben beszéltem, mindaddig, amíg a szlovák közösség megüzente az apátomnak, hogy küldjön el, különben nem támogatják a gimnáziumot. Az iskola fennmaradása függött a távozásomtól. Így kerültem Detroit mellett egy angol plébániára. Kezdettől fogva kapcsolatban voltam hozzám hasonlóan helyről helyre hányódó bencés társakkal, egyszer aztán elhatároztuk, hogy alapítunk egy saját iskolát.
Csak ilyen egyszerűen? Honnan volt hozzá pénzük?
Egyik társunk Kaliforniában olyan prominens személyekkel találkozott, akik szerettek volna területükön bencés iskolát, de az angolok nem tudtak adni papokat, viszont felhívták a figyelmüket a hat csavargó magyar bencésre. Kalifornia szívében egy domboldalon kaptunk gyönyörű telket, ahol nem volt más, csak legelő meg egy farmer-ház. Nekikezdtünk ásóval, kapával, saját kezünkkel iskolát építeni, aztán megszerveződött a támogatás, felépült az első osztályterem, majd minden esztendőben tovább növekedett az iskola. Támogatóink szívesen küldték hozzánk a gyerekeiket, mert tapasztalták, hogy olyan oktatást kapnak, amellyel bejutnak a legjobb egyetemekre.
Magyar gyerekek voltak?
Nem. Magyar diákokat csak később hívhattunk, mikor már megengedhettük, hogy ösztöndíjat biztosítsunk nekik. A többség amerikai volt, és a létszám évről évre nőtt. Azok a fák, amelyeket magunk ültettünk, harminc év alatt hatalmas pálmákká fejlődtek, az iskola pedig Amerika egyik legszebb magániskolája lett. Sajnos, Pannonhalmától teljesen el voltunk szigetelve, semmi reményünk nem volt, hogy onnan kapjunk utánpótlást, be kellett hát lépnünk az amerikai bencés kongregációba. Ők adták ezután az igazgatót, a perjelt, a tanárokat, s az iskola fokozatosan amerikai stílusú lett. Talán emiatt is megfogyatkozott a diákok száma, mert a szülők látták, hogy már nem európai a tanítás, a tandíj viszont rettenetesen emelkedett: ma annyiba kerül, mint mellette a Stanford egyetemen. Ekkora összeget a gazdag emberek sem dobnak ki, ha nem kapnak ellenértéket. Közülünk már csak ketten tanítanak ott, és az iskola elvesztette európai jellegét, ami a vonzereje volt.
Ha jól értem, Kristóf atyáék saját kezükkel felépítettek egy iskolát, és most más húz belőle hasznot?
Ez bonyolult kérdés. Minket átvett az amerikai bencés kongregáció, s ezzel minden vagyonunk is annak tulajdonába került. Kezdetben nem voltunk tisztában a dolgokkal, és nem biztosítottuk előre azt, hogy ha majd nem lesz kezünkben az iskola, mégis maradjon meg valami abból, amit bele fektettünk: az izzadságból, erőből, kitartásból – meg a pénzből is…
Gondolom, hogy a pénzzel a felvidéki magyarságot szerette volna segíteni…
Velük a kapcsolatom bencés mivoltomtól függetlenül jött létre. Találkoztam Amerikában a prágai parlament két volt magyar tagjával: Szilasi szenátorral és Szilárd Marcellal. Hárman alakítottuk meg a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányát. Egy ideig titkára, aztán az elnöke lettem. Kifejlesztettem a szlovákiai magyarság támogatását – főként irodalommal, újsággal, intézmények tájékoztatásával. Több ezer tagunk volt, ők segítettek fenntartani az újságot, a Kettős járom alatt című lapot, amelynek nyomtatása, szállítása elég súlyos pénzekbe került Amerikában. Most, hogy fordult itt a világ, abbahagytuk a kiadását, és itt Budapesten megindítottuk a Rákóczi Hírvivőt a Rákóczi Szövetséggel és a Csemadokkal közösen. Három helyről érkeznek a cikkek: Amerikából, ahogyan mi onnan kívülről látjuk a problémákat, ahogyan ugyanazt belülről látják: Pozsonyból nézve és Budapestről. Szeretnénk ellátni a szlovákiai magyarságot megfelelő, tárgyilagos információkkal. És könyveket is ki akarunk adni, megörökítve a történelem számára az ellenünk elkövetett igazságtalanságot, és tudatni a világgal, hogy tőlünk még nem kértek bocsánatot. Ez az egyik politikai célunk: végre ismerjék el Szlovákiában, hogy a kassai program – de nyugodtan nevezhetem pogromnak is – törvénytelen volt. Ezt vonják vissza, és állítsanak le minden elszlávosító törekvést, ne akarjanak itt egységes szlovák nemzetállamot teremteni, hanem fogadják el a magyarságot is egyenrangú államalkotó elemként.
Tehát a teljes rehabilitáció a céljuk?
Igen, és a magyar kultúrához tartozás ébrentartása, hogy ez fogja össze a magyarságot mindaddig, amíg – remélhetőleg – eljön az az idő, hogy a határok nem fognak számítani. Most a politikai pártok – a Duray-féle Együttélés és a Kereszténydemokrata Mozgalom – támogatásával próbáljuk a szlovákokat, elsősorban egyháziakat, fokozatosan meggyőzni, hogy a nagyvilág előtt vesztik el becsületüket, ha nem tartják be a nemzetközi egyezményeket és szembeszállnak az elemi normákkal. A szlovák nép lassan önmagára eszmél. Majd lassan letisztul bennük a történelmi próbák során, hogy ezer esztendeig velünk éltek, és hogy ők ma önálló nemzetté lehetnek, azt csak annak köszönhetik, hogy Szent István országában éltek. Egyébként csehül beszélnének és Morvaországhoz tartoznának. Tehát lelki, szellemi meggyőzéssel próbálkozunk. Eddig nagyon nehéz volt, mert félnem kellett, de most nyugodtan utazhattam a magyar falvakba, beszélhettem az emberekkel, és éreztem, hogy igazi lelki kapcsolatot teremtettem a felvidéki lakossággal.
(Hites Kristóf atya 1994-ben, 83 évesen költözött vissza Amerikából Magyarországra. Utolsó éveit a Pannonhalmi Apátságban töltötte. Ott fejezte be földi életét 1999. május 26-án.)
***
Hangok és arcok a múltból – ezzel a sorozatcímmel jelentkezünk időnként, mert tudjuk a latin mondásból, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Azoknak a szava is elszállt már régen, akik – míg itt voltak köztünk -, a felvidéki magyarságot szolgálták tettel, szóval, jó példával. Néhányuknak a hangját azonban megőrizte a technika, mint azokét is, akik a régi idők kiválóságaiban saját felmenőiket tisztelhették. Az egykor elhangzott interjúkat itt, lapunkban felidézzük, mintegy főhajtásként történelmünk, kultúránk nagyjai előtt…
