A napokban Szepsiben és a környező falvakban jártam, és összesen hét előadást tartottam a Szent Koronáról. A gyerekeknek két egyházi tanintézményben – a szepsi Boldog Salkaházi Sára Egyházi Iskolaközpontban, és a szádudvarnoki Szent István Egyházi Alapiskolában szóltam legbecsesebb nemzeti ereklyénkről, majd a péderi, tornagörgői és szádalmási alapiskolában mondtam el, miért páratlan világviszonylatban is koronázási ékszerünk.
A felnőttek Jabloncán és Hímben tiszteltek meg azzal, hogy meghallgatták előadásomat.
„Vándorlásaim” során gyönyörű tavaszi tájakban gyönyörködhettem, mindenütt elkötelezett, felelősségtudó pedagógusokkal találkoztam, és csillogó szemű, jó eszű, élénk gyerekekkel. Ez az előadás-sorozat azonban máig tartó, eddig soha nem tapasztalt fájdalmas érzéssel is gyarapított. Nem ismeretlen vidéken barangoltam ugyanis, hiszen több, mint félévszázados, újságírói-szerkesztői-írói pályám, s a hivatásommal járó országjáró utaim során ellátogattam már – többször is – ezekre a helyszínekre.
Nehéz tudomásul venni, hogy egy sor, magyarok lakta településen már megszűnt az anyanyelvi oktatás és nevelés! Ahol viszont még van, ott, helyenként tizenkét, másutt huszonhárom tanuló adja ki az összlétszámot! Hol vannak a régi idők, amikor gyermekek százai zsibongtak az iskolaudvarokon vagy a folyósokon! Amikor a tornateremben kellett megtartani a Kis Építő gyermeklapocska olvasóival a találkozót, mert csak ott fértek el a tanulók?
Bár helyenként a minimálisra csökkent a létszám, a gyerekek érdeklődőek, éles eszűek, csillogó szeműek voltak, tanítóik-nevelőik felelősségtudóak és áldozatkészek. Ugyanez mondható el a felnőttek számára tartott előadások közönségéről is – a legkisebb faluban is akadnak – még mindig! -, akik nem sajnálják az időt, és érdeklődnek nem csak a Szent Korona iránt, hanem a magyarság és a világ mai, sokak számára világtörténelmi idők jellegéről is. És még mindig él a magyar vendégszeretet, a hagyománytisztelet, és erősödik a hit!
Most pedig az „eddig soha nem tapasztalt, fájdalmas érzésről”.
Ezen a szentkoronás vándorúton is megbizonyosodtam, hogy gyakran nem a valóságban, hanem illúzióban élünk. Ki tudja miért hisszük, hogy majd „jóra fordul a helyzet”, ismét benépesülnek a magyar iskolák, özönleni kezdenek a gyerekek, újra megerősödik nemzeti öntudatunk, mint annyiszor már az újkori történelem folyamán. Az előadások során gyakran éreztem, hogy könnyek születnek bennem, de nem engedtem őket kigyöngyözni a szememből. Ez a – talán a Pál utcai fiúk Nemecsek Ernőjének sorsát felidéző együttérzés született újra bennem az előadások alatt és után.
Istennek hála a vigasztalás folyamatosan árad még a papírból készített Szent Korona-másából is: Mária Országának lakói sohasem veszíthetik el a reményt!
