A zoboraljai magyarságra már nyitrai főiskolás koromban, a múlt század hatvanas éveiben, mint afféle laboratóriumra tekintettem. Számos ottani, magyaroklakta faluban megfordultam, és láttam, miként enyészik el a vegyes házasságokban a magyar nemzetiségű partner anyanyelve, szorulnak vissza fokról-fokra hagyományaink, adják fel történelmüket és kultúrájukat az ellenállni már képtelen, a mindennapos önmegtartó küzdelmekbe belefáradt magyarok.
A népviselet azonban még tartotta magát, működtek színjátszó csoportok és énekkarok, szólt a magyar népdal és a nóta, példásan erős maradt a Nyitra környéki magyarok hite: zengett az ének a templomaikban. Mára azonban ott is nagyot változott a helyzet, mint ahogyan a világ is szemlátomást más lett.
A napokban a zsérei Simek Viktorral, a magyar kultúra lovagjával beszélgettem abból az alkalomból, hogy az általa alapított helyi Zoboralja női kar negyedszázados fennállását ünnepelte. A kórus karnagya a legészakibb magyar nemzetrész szolgálatában, a szórványban teljesíti nemzetmentő ténykedését, immár évtizedek óta. Mint elkötelezett és felelősségtudó pedagógus, a zene szerelmese, 1963-mal kezdődően Nagykéren, Gímesen, Zsérén, Kolonban, a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán, és Csitáron alapított kórusokat, s vezette azokat hosszú éveken, évtizedeken át, miközben maga is szerzett zenét, hangszerelte az egyes műveket, adminisztrált. (Közben lerajzolta, és könyvben jelentette meg a színpompás ottani népviselet akkor még büszkén viselt darabjait.)
Szakmailag kiváló, rendszeresen végzett komoly munkája eredményeként egyes kórusai aranykoszorús minősítésben részesültek, hanghordozóik jelentek meg, és nem csak a Zoboralján, hanem a Felvidék más településein is, sőt: Csehországban, Ausztriában és Magyarországon is sikereket arattak énekesei. Repertoárjuk egyházi és világi műveket, népdalfeldolgozásokat, régi és mai mesterműveket tartalmazott, és tartalmaz ma is. Egyszóval: küldetést látott – a feleségével együtt – a kodályi, minden emberre vonatkoztatható életszemlélet megvalósításában: leginkább a zene hozza felszínre a bennünk rejlő szépség, jóság és közösségbe tartozás iránti vágyakozást.
De vajon milyen lehet a zoboraljai magyarok kulturális jövője? Mi a helyzet a következő esztendők képzeletbeli rajtkövénél állva?
Simek Viktor: „Amikor az első kórusomat alapítottam, még nem volt gond a tagok beszervezésével, hiszen a faluban szólt a népdal. Akkoriban nem voltak énekesi egyenruháink, népviseletben énekeltek a férfiak és a nők. Tizenöt férfi és huszonöt nő dalolt együtt. Ha valaki szülni ment, nyomban sikerült a helyére új tagot szerezni, nem okozott különösebb gondot a kiesés. Ma azonban komoly problémáink vannak az utánpótlás biztosításával; fokozatosan minden megváltozik körülöttünk. A zsérei Zoboralja női kar alakításakor, negyedszázada, még huszonöten énekeltek, de tavaly már csak tizennyolc tagú volt a kórus. Megpróbáltuk fiatalokkal, gimnazista lányokkal bővíteni a tagságot, de ezek a mai ifjak már nehezen tudják összehangolni a rendszeres próbára járást a tanulmányaikkal, hiszen az iskolában is teljesíteniök kell. Így néhányan – reméljük, csak ideiglenesen – szüneteltetik a szereplést, de bízunk benne, hogy egy idő után visszatalálnak hozzánk. A gyérebb létszám azt is jelenti, hogy – például – ha egy törzstagunk, – aki ráadásul gépkocsiján néhány kartársát is hozza más településről – szülni megy, nem csak ő marad távol a próbáktól, s így a szereplésektől is, hanem azok is, akiket utaztatott. Arról nem is szólva, hogy újabb gond, ha egy meghatározó hangszínt is kénytelenek vagyunk nélkülözni…
A megváltozott helyzetet az is okozza, hogy Zoboralján is kevés gyermek születik, s hogy az iskolákban a zenei nevelésben az eredetiségre helyezik a hangsúlyt, arra tehát, hogy csak a helységben fellelhető „tiszta forrás” alkossa a repertoár alapját, nem általában a népdalok. Ez viszont fokozatosan azt eredményezi, hogy egyre csökken az éneklési kedv, hiszen a versenyeken az eredetiség a mérce, így legfeljebb éneklő csoportok alakulnak, egy szólamban adva elő a dalokat. Sajnos, egyre több fiatal fordul el a népdaltól, pedig régebben még a libalegelőn is rázendítettek a gyerekek. Otthon sem nótázik már szinte senki. Ezzel együtt jár az is, hogy ma már a színpompás, valóban eredeti zoboraljai népviselethez is kevesebben ragaszkodnak. A mi, zsérei énekkarunk jó csapatot alkot, de a fiatalok már nem jönnek közénk…
Ez persze, nem azt jelenti, hogy elkeseredünk, és feladjuk a jövőbe vetett hitünket. A Zoboralja női kar júniusban Komáromban szerepel, júliusban pedig Zsemléren, ahol a Szent László tiszteletére szentelt templomban az ünnepi misét éneklik végig énekeseink. Júliusban Losoncon tartunk összpontosítást, fellépéssel együtt, szeptemberben pedig a tapolcsányi megyei énekkari versenyen igyekszünk helytállni a szlovák kórusok mezőnyében. És folytatjuk adventi hangversenyeinket is – ezek a szereplések alkotják a második negyedszázad nyitányát.”
Simek Viktor évtizedek óta folyó, nemzetmentő tevékenységére felfigyelt a Magyar Demokrata Szövetség országos elnöksége is: 2014 szeptemberében Életmű-díjjal jutalmazta munkásságát. Laudációjában dr. Czellárik Mária, a Máltai Lovagrend tagja nem csak a simeki kórusalakítói és karnagyi tevékenységről szólt dícsérően, hanem a szülőföldjén, Zoboralján végzett, több évtizedes néprajzkutatói munkásságáról is.
