Ezekkel a szavakkal zárta igazgatósága első 15 évének értékelését Tóth Tibor, a komáromi Jókai Színház jelenlegi igazgatója. Talán ez volt az egyetlen elhangzott kijelentés a Dialóg nonprofit szervezet által megszervezett, a Magyar Területi Színház megalakulásának 65. évfordulója alkalmából összehívott emlékkonferencián, amelyben mindenki egyetértett.
S talán nem véletlenül hangzott el Major Tamás kijelentése, miszerint a színház nem szelíd intézmény. Sokan még a konferencia ily jellegű összehívásával sem értettek egyet, több meghívott kihagyta az eseményt, mások siránkoztak, és ahogy az egyik előadó megjegyezte, legendákból bőven van elég, a konferencián is sikerült gyakorta ellentmondásokba kerülniük a felszólalóknak még egymással is.
Mindenesetre a komáromi Tiszti Pavilonban megejtett emlékkonferencia nagy tanulsága, hogy igenis le kell ülni egymással még akkor is, ha generációs és politikai nézeteltérések nehezítik vagy sokszor teszik lehetetlenné a párbeszédet. Varga Emese, az emlékkonferencia egyik megálmodója bevezetőjében hangsúlyozta, nem talált egyértelműen pozitív visszhangra a konferencia összehívása (sokan hiányoltuk például a még élő alapítók közül Lőrincz Margitot, de nem jött el a Boráros házaspár sem), voltak, akik a helyszínt, mások egyes előadók meghívását nehezményezték, de ahogy a közel ötórás vita során kiderült, voltak, akik a kassai színpad 1969-es létrehozását sem fogadták még közel 50 év távlatából sem kitörő örömmel. „Elég volt már a siránkozásból, mintha temetésre jöttünk volna” – mondta kicsattanó energiával Beke Sándor, a Thália akkori egyik alapítója, aki láthatólag megelégelte már két egykori színigazgató panaszáradatát, akik közül főleg a szocializmus utolsó tíz évét, majd talán nem véletlenül az intendatúra gyászos idejét levezénylő direktort tette helyre. Jövőre ünnepli majd félszázados jubileumát a Thália Kassán, s ahogy Pásztó András egykori kassai dramaturg hangsúlyozta, akkor majd lesz lehetőség másik szemszögből is felvázolni és értékelni az akkori eseményeket.
Fogadás (Fotó: Juhász Dósa János/Felvidék.ma)
A komáromi konferencia egy hozzám hasonló kívülállónak azért ugyancsak izgalmas lehetett, hiszen a sok-sok személyeskedés ellenére is izgalmas kor- és kórképet adott a felvidéki magyar színjátszás XX. századbeli és jelenlegi állapotáról (is). Tóth Lászlónak köszönhetően visszatekinthettünk a felvidéki magyar, főleg a komáromi színjátszás kezdeteire is, elég, ha Simai Kristóf nevét megemlítjük, akinek Zsugori című Molière-átiratát az ősszel mutatta be a komáromi teátrum. A komáromi MATESZ megalapítása tehát nem a semmi talaján jött létre, de mégis szinte lehetetlen körülmények között. Előbb 1950 augusztusában a Faluszínház magyar tagozatát hozták létre, majd 1952-ben párthatározat született a MATESZ megalapításáról, amelynek első igazgatója Fellegi István, az Atyus lett, akinek volt már némi színházvezetői tapasztalata, s 1953 január 30-án Urbán Ernő Tűzkeresztség című darabjával elindult az immár 65 esztendős történet, amely tele volt rengeteg buktatóval, félreértéssel és természetesen a politika piszkos játszmáit sem hagyhatjuk ki ebből a sztoriból.
Ahogy Fellegit is szemétdombra teszik, amikor a mindenható párt érdekei úgy kívánják, a többi igazgató is megjárja a maga kálváriáját. Amíg az ötvenes évek a társulatépítés jegyében zajlanak (1959-ben a megszűnt Faluszínház magyar tagozatát is beolvasztják a MATESZ-ba), így kerül a társulathoz a Lengyel és a Várady házaspár, ahogy az alapító Gyurkovics Mihály is (ő a harmadik, aki még él az alapítók közül), míg a hatvanas évek eleje a szabadabb politikai helyzetnek köszönhetően (már ébredeznek a prágai szelek), a fiatalítás jegyében zajlik, megjelennek a társulatban az első egyetemet végzett, s még visszatérő fiatalok (Beke Sándor, Galán Géza, Thirring Viola, Dráfi Mátyás, ahogy Csendes László is), akik meghatározó aktorai lesznek a hatvanas éveknek. Ez gyorsan meglátszik a színvonalon is, amíg az ötvenes években még a közönség sokkal kevesebbel is beérte, a hatvanas években már sokkal frissebb szellemiség érvényesül a színház deszkáin (bár, ahogy elhangzott, külön fejezet foglalkozhatna a színházépületek gyászos történetével, Beke Sándor és Varga Anna, a Városi Művelődési Központ igazgatónője majdnem hajba kapnak, hiszen még mindig teljesen eltérően értelmezik az új, ma is használt épület birtokbavételi eseményeit), Beke rendezései felkavarják az állóvizet, s a klasszikus előadások mellett megjelennek a versszínházi produkciók is.
Tóth László és Pásztó András a konferencián (Fotó: Juhász Dósa János˛/Felvidék.ma)
Bár a színház akkoriban még rengeteget tájol, ez mára minimalizálódik, amelynek egyik nagyon fontos oka a felvidéki magyarság gyors fogyása is, s ahogy Tóth Tibor mondja, egyre kevesebb olyan település van Pozsonytól Nagykaposig, ahol ki lehetne állítani egy színházteremnyi nézőt, de lassan Komáromban is ilyen jellegű gondokkal kell szembenézniük. Még hatványozottabban igaz ez Kassára, ahol ma már egy-egy bemutatót a diákbérleteket leszámítva alig háromszor-négyszer tudnak eljátszani. Ez alól talán csak a könnyedebb műfajok jelentenek kivételt, s a két színház egyik legnagyobb dilemmája a repertoár összeállítása, hogy megtartsák a nézőiket, de a szakma igényeinek is eleget tudjanak tenni.
Hiszen az utóbbi években mindkét társulatra felfigyelt a magyar, de főleg a szlovák színházi szakma, Gál Tamás például két éve a Rükverc című előadás főszerepéért elnyerte a Deszkákat, vagyis az év legjobb férfialakítása díjat. De rendszeresen kapnak meghívást Kisvárda mellett a nyitrai és a turócszentmártoni fesztiválokra, ahogy több magyarországi színházzal vannak napi kapcsolataik, így ma már a magyar színházi szakma is megismerhetné őket (ha azt persze Budapesten kívül más is érdekelné). A szakmai nívó nem mindig függ össze a zavartalan ügymenettel, így Kiss Péntek József négyéves ciklusa szakmailag hiába mutatja fel a komáromi társulat legjobb korszakát, generációs és egyéb problémák miatt a társulat atomjaira hull, s a politika mind Kiss Pénteket, mind művészeti vezetőjét, Telihay Pétert taccsra teszi.
Nagyon érzékeny pontot jelent máig a kassai társulat létrehozása, az alig 27 évesen igazgatónak kinevezett Dráfi Mátyás nem tud megbirkózni a feladattal, s visszaadja igazgatói mandátumát Krivošík Istvánnak, aki a normalizációs iszonyatot levezényli. „Nem a kassai színpad létrehozásával volt gondom, hanem azzal, hogy egy költségvetésből kellett működtetni a két társulatot” – mondja még 49 év távlatából is indulatos hangnemben, s a szavait megerősíti Takáts Emőd is, aki 25 perces siránkozásával egy ugyancsak megkeseredett embert mutatott fel.
Pásztó András egykori kassai dramaturg tényekkel operálva próbálta a mintegy 50 évnyi kassai létet felmutatni, amelynek Beke, Gál Sándor, Csendes László, Gyurkovics Mihály, a Lengyel és a Várady házaspár mellett Kolár Péter volt a meghatározó szereplője, hiszen ott sertepertélt az alapításnál is, majd közel húsz évig igazgatóként vezette a már függetlenedett Thália Színházat. Igaz, ahogy Hizsnyan Géza színikritikus a két társulat rendszerváltás utáni időszakát értékelve hangsúlyozza, amíg szervezésileg meghatározó szerepe volt, szakmailag nem alkotott túl maradandót. A Thália 1989 utáni legszebb szakmai teljesítményei az intendatúra idejéhez köthetők, amikor Fabó Tibor próbálta átmenteni a színházat a Mečiar utáni időkre (ugyanezt a rendkívül hálátlan feladatot Komáromban Mokos Attila és Németh Ica vállalta fel).
Az eseményen jelen volt többek között Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke is (Fotó: Juhász Dósa János/Felvidék.ma)
Hizsnyan szerint a korszak egyik legfontosabb, stílusteremtő előadása Verebes Bánk bán rendezése, amely szakmailag sajnálatosan visszhangtalan maradt. S itt egy szóval hadd említsem meg a színikritikát és a szlovákiai magyar drámaírást, amelyekről valahogy szinte szó sem esett tegnap, pedig az, hogy mindkettőt nagyon mostohán kezelte a szlovákiai magyar színházi szakma, egyik legfőbb rákfenéje annak, hogy a szlovákiai magyar profi színjátszás ott tart, ahol tart.
A tegnapi emlékkonferencia mindenesetre legizgalmasabb előadásával Hizsnyan Géza rukkolt elő, aki nagyon markáns helyzetképet adott a komáromi és kassai társulat 1989 utáni szakmai állapotáról. Talán innen lehetne folytatni, megszívlelve persze Tóth Tibor meglepően alapos és jó helyzetfelismerést tükröző gondolatait is, aki külön hangsúlyozta, hogy egy lépéssel mindig a közönség, kettővel pedig a szakma mögött kell járnia egy vidéki társulatnak, ha életben akar maradni.
A komáromi konferencia mindenesetre elindított egy kvázi párbeszédet, amit érdemes lenne folytatni (nagyon jó, hogy bár sokan voltak a hiányzók, az MKP, a Csemadok, ahogy a Pátria Rádió is a legfelsőbb szinten képviseltette magát). A kísérőrendezvények közül említsük meg az Ötvös Anna által összeállított színháztörténeti kiállítást, Lajos András előadását, aki Soóky László Egy disznótor pontos leírása című darabját mutatta be, s hogy el ne feledjem, egy csokor virággal mondtak köszönetet az egyetlen megjelent alapítónak, Ferenczy Annának. Igaz, ez még nem jelent automatikus nyugdíjemelést, amely, ahogy a háttérből hallottuk, gyalázatosan alacsony.
