Egyik kedvenc oktatásüggyel foglalkozó műsorom példákat mutat be a világ különböző pontjairól, hogy hol miféle új, innovatív módszerek vannak az oktatásban, miféle ötleteket lehet átvenni és máshol is alkalmazni azokat.
Itt láttam azt az alternatív iskolatípust is, amelyikben a pedagógus partnerként kezeli a diákot, és nem alanyként, akibe lehetőleg minél több tudást kell beletölteni, hogy a vizsgán majd jól szerepeljen. Ehelyett a gyerekkel közösen dönti el, hogy hova akarnak eljutni, és azt milyen úton akarják elérni. Így aztán a diákok motiváltsága is biztosítva van, amely, egyes felmérések szerint legnagyobb probléma a szlovákiai iskolákban.
Ugyanis, a gyerek érezni fogja, hogy nem nélküle akarnak róla dönteni, hanem őt is bevonva. És a tanár sokkal inkább segítő, mint valaki, aki számon kér.
A másik ötlet is, amiről szintén az említett műsor tudósít, összefügg azzal, amiről az imént írtam. Ha a tanár értékelheti a diák teljesítményét, akkor a diák miért nem tehetné ugyanezt a tanárral? Első hallásra, bevallom, meredek ötlet, hogy a diák is értékelje a tanárát, és a riportban is középiskolásokról volt szó, akik már kellő felelősséggel gondolkoznak a saját jövőjükről. Ők azok, akik már azt is megtudják itélni, hogy egy tanár érthetően adja e át az anyagot, amit tanít, hogy megfelelő színvonalon oktat. Ők már fel tudják mérni, ha egy területen le vannak maradva a kortársaikkal szemben.
Hány ismerős gimnazista gyerektől hallottam az elmúlt években a panaszt, hogy különórákon kell pótolni azt, amit az iskolában nem tanulnak meg – gyakran ugyanattól a tanártól!
Tudom, hogy ezek az ötletek, amiket itt röviden felvázoltam, ma még utópisztikusan hangzanak, de azt is tudatosítanunk kell, hogy a 21. században vagyunk, amikor az őrült tempóban változó világ megköveteli, hogy az oktatában is új módszereket keressünk. Különben nem tudunk megfelelni az új és új kihívásokra. És aki képtelen alkalmazkodni, azon átlép az élet.
