A Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Kelet- és Közép-Európa Kutatásáért és Képzéséért Alapítvány konferenciájának címében a kérdőjel azt a bizonytalanságot jelzi, hogy vajon a három dátum, három ország (azóta négy) történelmének egy-egy 20. századi fordulópontja mennyire tudatosul sorsközösségként a ma már V4-ként emlegetett közép-európai térségben.
A Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke, Földváryné Kiss Réka a Parlament Vadásztermét megtöltő közönséget üdvözölve abban jelölte meg a konferencia célját, hogy szeretnék megmutatni közös szabadságküzdelmeinket, Közép-Európa közös gyökereit a mai nemzedékeknek és Nyugat-Európának.
A sorsközösségről beszélt Kövér László az Országgyűlés elnöke is megnyitójában, rámutatva arra, hogy sokan vannak, akik ezzel a sorsközösséggel szemben érdekeltek napjainkban, de akiknek elődei már a 20.században is azon dolgoztak, hogy ezek a közép-európai nemzetek ne találjanak egymásra.
„Történelmileg sajnos lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. A 21.században ismét eluralhatja életünket idegen fegyverek árnyékában szárba szökkenő valóságtagadó ideológia: a nemzeti elvet tagadó internacionalizmus, vagy talán pontosabb szupranacionalizmusnak nevezni. A történelem – minden híresztelés ellenére – nem ért véget: a 20. századi ideológiákat, technológiákat újak váltják fel, a kétpólusú világrend realitását az egypólusú víziója, a nemzetközi békeharc nyomába a terrorellenes harc lép, az osztályharcból korrupció ellenes harc lesz, a marxista dialektika pedig átadja helyét a politikai korrektségnek, de a lényeg a nemzetközi politikában ugyanaz marad, hogy az erősek maguk alá rendeljék a gyengébbeket.
Megtelik a Vadászterem (Fotó: Cservenka Judit/Felvdék.ma)
Ha Közép-Európa nem elégszik meg azzal a komfort-fokozat emelkedéssel, amit egy keleti birodalom nyugati határvidékéből egy transzatlanti birodalom keleti perifériájára való előrelépés hozott magával, ha tehát egyenrangú szereplője akar lenni az európai jövő alakításának, akkor szabadságtörekvéseinket együttesen kell képviselnünk. Külön-külön lehetünk heroikusak, mint 56-ban, 68-ban, 81-ben, de eredményesek csak közösen lehetünk.
Közép-Európa 20. századi szabadságharcainak azonban nemcsak a térségünk, hanem egész Európa számára van érvényes üzenete. A valóság tagadására és a nemzeti önrendelkezés igényének elfojtására épülő politikai berendezkedések tartósan nem életképesek. Az 1956-ban, 1968-ban és 1981-ben legyőzötten is győztes szabadságküzdelmeknek ez az üzenete. Mindannyiunk kötelessége, hogy erőt merítsünk belőle és tovább is adjuk ezt az üzenetet.”
A házelnök bevezetőjét követően Joanna Urbanska a Lengyel Intézet igazgatója magyarul, Lucie Orbók, a Cseh Centrum Igazgatója és Ildiko Siposová, a Szlovák Intézet igazgatója saját államuk nyelvén mondott köszönetet a konferencia megrendezéséért, az utóbbiak 1968 jelentőségét, míg Urbanska a lengyel-magyar szolidaritást és a kulturális intézetek közötti jó kapcsolatot is méltatta.
Az előadások sorát Pawel Sasanka kezdte a varsói Nemzeti Emlékezet Intézetétől, aki az 56-os poznani felkelésről, a halálos áldozatokról beszélt, valamint a Poznant követő magyar forradalomról, annak lengyel visszhangjáról és arról, hogy a két nép szolidaritása hogyan kísérte végig küzdelmeinket. Ezzel szemben Juraj Marusiak a Szlovák Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének kutatója Pozsonyból elismerte, hogy a szlovák és a cseh társadalom elég langyosan reagált a lengyel és a magyar 56-ra. Ebben közrejátszott az a tény, hogy náluk a sztalinizmus enyhébb volt mint Lengyelországban és Magyarországon, de a nacionalizmus is elválasztotta őket. A csehszlovák politika a lengyel kisebbséget asszimilálni akarta, a magyart pedig elzárni határon túli kapcsolataitól.
A konferencia első részét levezető elnök, Kiss Gy. Csaba megjegyezte, hogy kevesen tudják Magyarországon, hogy Csehszlovákiában 68 előtt nem volt szovjet megszállás. Ez a fontos tény megjelent a prágai Cseh Tudományos Akadémia Jelenkor-történeti Intézetét képviselő Oldřich Túma előadásában is, aki arról beszélt, hogy 1968-ban a csehszlovák vezetés lojális akart lenni Moszkvához, a nép ellenállása a szovjet rendszerrel szemben erőszakmentes volt, tehát 56 nem volt példa, de Moszkva tartott a megismétlődésétől, ezért kellett levernie 68 forradalmát, amelynek jelképes alakja Dubček volt. A történelmi emlékezetben elég változatos kép él: 1989-et sokan a 68 egyenes folytatásának tartották, mintegy elégtételnek, két szélsőséges nézettel is találkozhatunk, az egyik elítéli 68-at, amiért csak megreformálni akarta a szocializmust, míg mások meg akarták dönteni, a másik véglet pedig azt hangsúlyozza, hogy a társadalom és a politikai vezetés egységes akaratot képviselt. De Jan Palach emléke nagyon erősen él, mint 68 legismertebb hőséé és áldozatáé. (Itt Kiss Gy. Csaba emlékeztetett arra, hogy volt Palachnak magyar és lengyel követője is.)
Joanna Urbanska, Földváryné Kiss Réka és Ildiko Siposova (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
A korszakot kutató politikatudományi intézetek képviselői után a konferencia második részében az egyetemi tanárok előadásai hangzottak el. Mészáros Andor az ELTE Bölcsészettudományi Karáról az emlékezet tereiről beszélt: hogyan alakultak ki a 19. század városfejlődései során Közép-Európa nagyvárosaiban azok a központi terek, amelyeknek épületei, szobrai a nemzeti jelleg megörökítésére, a történelem megjelenítésére is törekedtek, s így önálló szerepet kaptak az idők folyamán: nemzeti emlékhelyekké váltak. 1918-19-ben Prága és Pozsony eltünteti a Habsburg uralomra emlékeztető jelképeket, majd a totalitárius diktatúrák más tereket kezdenek használni, míg 56, 68 és 81 emlékéhez ismét más helyszínek kapcsolódnak.
Bogusław Bakuła a poznani Adam Miczkiewicz Egyetemről azt fejtette ki előadásában, hogy közös emlékezetről nehezebb beszélni, mint közös történelemről, mert a közös múlt nem jelent egyúttal közös emlékeket is. 56 emléke közös a lengyel és a magyar gondolkodásban, de elválaszt a közönyösen maradt szomszédoktól. 68 emlékében pedig ott él a szégyen azok részéről, akik alávetettségükben szembefordultak vele. Minden országnak joga van a saját emlékezetéhez, ezek közelítését célozza a történeti politika, amely a közös jelen érdekében megpróbálja átértelmezni a különböző nemzeti emlékezeteket. Nem biztos, hogy ez működik, szükség van egy tágabb, szélesebb háttér ismeretére a kölcsönös megértéshez.
Kása Péter az Eperjesi Egyetem tanára a szlovák irodalmi kánon kialakulásáról beszélt, amely a 18. század végén még a magyarral együtt a német dominanciával szemben hungarus-ként határozta meg magát, de a 19. század elejétől, a nemzeti nyelvek fejlődésével párhuzamosan szétvált az egységes kánon, és a szlovákban a latin, a magyar és a német szövegek fokozatosan a perifériára kerülnek. Safarik műve jelenti az áttörést, aki német nyelven írta meg a szlovák irodalmi kánont, s így érdekes módon a szlovák nyelv és irodalom egysége Pest-Budán született meg, ami nem jelentette azt, hogy ne kapjon benne egyre nagyobb hangsúlyt a magyar-szlovák ellentét.
Kiss Gy.Csaba a konferencia egyik házigazdája, aki mind egyetemi tanárként Varsóban és Budapesten, mind íróként a közép-európai nemzetek egymásrautaltságának állandó hirdetője, 56 és 68 kapcsolatáról tartott előadást.
Csehszlovákiában a reformokért küzdők kerülték a hivatkozást a magyar 56-ra, míg a magyar értelmiség tájékozott volt a prágai, pozsonyi folyamatokról, sőt, amiről kevés szó esik: a Magyar Írószövetségben fontos vita zajlott a magyar irodalom határon túli helyzetéről. A kiadott nyilatkozat már kettős kötődésről beszélt, megnyitva a tabunak számító, a Kádár-rendszer legérzékenyebb kérdéséről szóló eszmecserét az irodalmi lapokban is.
56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, 68-ban pedig a mi katonáink a Varsói Szerződés csapataival bevonultak Csehszlovákiába. Nem tartozik nemzetünk dicsőséges napjai közé, de nem is nemzeti bűn, hiszen Magyarország nem volt független. Arra viszont büszke lehet a magyar nemzeti kisebbség, hogy egyöntetűen kiállt a demokrácia mellett, s az itthoni értelmiség jeles része, az írók, köztük a fiatal nemzedék képviselői pedig műveikkel is kifejezték a szolidaritásukat.
Végül, – miután Földváryné Kiss Réka a második rész levezető elnöke a Nemzeti Emlékezet Bizottsága nevében köszönetet mondott a konferencia védnökségéért Kövér László házelnöknek, a helyszínért az Országgyűlés Hivatalának, valamint a szinkron-tolmácsoknak – Kiss Gy.Csaba zárszóként már a folytatásra helyezte a hangsúlyt. Összegyűjteni a V4 országok közös emlékhelyeit, amelyek a sorsközösségre figyelmeztetnek. Lehet, hogy a nemzeti narratíva eltérései olykor feszültséget okozhatnak, de ezek megvitatása segíti elő a kölcsönös megértést.
