Trianon tragédiája velünk él – írta üzenetében Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere, aki elfoglaltsága miatt nem tudott személyesen jelen lenni a konferencián, ezért levélben köszöntötte a résztvevőket, elsősorban az előadókat, akiktől azt kérte, hogy segítsenek megértetni a történteket a mai nemzedékekkel, elsősorban a fiatalokkal. A miniszter – üzenete végén – felhívta a figyelmet a nemzeti összefogás fontosságára és arra, hogy a Kárpát-medence csak akkor volt sikeres, ha béke és összefogás jellemezte.
Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója a kétnapos, 30 előadást és három kerekasztal-beszélgetést magába foglaló tudományos konferencia vendégeit köszöntve utalt arra, hogy nem ez az első tanácskozás, amit szerveztek az I. világháború korszakáról, de ennyire átfogó még nem volt. Az a cél, hogy ne csupán a politikatörténet szemszögéből, hanem az élet minden területére kiterjedő figyelemmel vizsgálják a társadalomtudósok, hogy mit jelentett Trianon nekünk, magyaroknak: okaival és következményeivel együtt. Az elhangzó előadásokhoz képi, tárgyi kiegészítésül szolgálnak a dísztermet körbevevő kiállítás tablói, tárlói.
Harminc előadást és három kerekasztal-beszélgetést követni sem könnyű, összefoglalni pedig egy tudósításban lehetetlen, ezért csupán néhányat ragadtunk ki közülük az alábbiakban.
Felkészületlen király, alkalmatlan miniszterelnök – innen lett volna csoda nyerni…
Schmidt Máriának, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának a témával foglalkozó, Új világ született 1918-1923 című könyvéről a napokban számoltunk be. Mostani előadásában emlékeztetett arra, hogy Magyarország nem akart háborúzni, nem akart terjeszkedni, csupán élni az 1867-es kiegyezés kínálta béke lehetőségeivel. Nem gondolt arra, hogy milyennek látja a külföld, hogy szövetségesekre lenne szüksége, így a világháború befejezésekor bénultan állt, és elszenvedője, nem pedig alakítója lett az eseményeknek.
IV. Károly felkészületlen volt, Károlyi Mihály alkalmatlan, Kun Béláék azért tudtak hatalomra kerülni, mert a tényleges erőt képviselő szociáldemokratákra tudtak támaszkodni. Nyugaton – a háborút követő hasonlóan kaotikus viszonyok között – azért nem jutottak hatalomra, mert ott a szocdemek nem hódoltak be a kommunistáknak. Horthy a nemzeti hadsereggel a legválságosabb időben vette át az irányítást.
„Új országot kellett építenünk, miközben a múltról álmodoztunk”
– mondta Schmidt Mária, aki tételesen sorolta a trianoni döntésből lélekszámban, területben, épületekben, termőföldben és erdőkben, bányákban és üzemekben bekövetkezett veszteségeket. „Magyarország teljesítette történelmi hivatását, mert miközben hatalmas birodalmak tűntek el mellőlünk, mi megmaradtunk.”
Schmidt Mária (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Trianonnak nem csak a következményei súlyosak. Az irodalma is.
Trianonnak óriási az irodalma. Romsics Ignác, az Eszterházy Károly Egyetem tanára a közgondolkodást formáló művekre összpontosította előadását.
Az 1918-19-es forradalmak lezajlása után a témáról a diskurzust a hatalomra került konzervatív jobboldal szemlélete határozta meg. Ennek három legnagyobb hatású könyve: az író, műfordító Tormay Cécile: Bujdosó könyv, a jezsuita teológus, lapszerkesztő Bangha Béla: Magyarország újjáépítése és a kereszténység, és a történész Szekfű Gyula: Három nemzedék című munkája. E három, nagyon különböző tartalmú, stílusú könyv abban közös, hogy a történteket belső okokra vezeti vissza: a baloldal bomlasztó működésére. Azok pedig, a két forradalom ideológusai, külföldön jelentették meg önmagukat felmentő, mindenért az 1918 előtti uralkodó osztályt vádoló munkáikat.
A nemzetközi háttérrel először Horváth Jenő diplomácia-történész, egyetemi tanár foglalkozott 1924-ben, ő mutatott rá a románok és szerbek területi aspirációira már a háborút megelőző időkben, valamint a csehek szeparatizmusára, Masaryk és Beneš szerepére. Hasonló alapossággal elemezte az antant céljait és működését.
Amerikában 1929-ben jelent meg angolul Jászi Oszkár könyve, aki három okra vezeti vissza Trianont: a nemzetiségek önállósulási törekvéseire, a környező országok irredentizmusára, amit az antant is támogatott, valamint a világháborúra.
Az 1930-as években már szaporodnak azok a munkák itthon, amelyek a korábbi elhibázott nemzetiségi politikát is elemezték. Ilyen volt Asztalos Miklós: A nemzetiségek története Magyarországon, amelyben leszögezi, hogy az eseményeket csak egy módon lehetett volna megakadályozni: egy olyan nemzetpolitikával, amely a magyarságot erősítette volna, például célzott támogatással a veszélyeztetett területeken. Hasonló nézeteket vallott Németh László is.
1945 után hamarosan csak egy nézet kaphatott hangot: a Moszkvából hazajött Andics Erzsébeté az internacionalizmusról és a régi uralkodó osztály elítéléséről. A 60-as évek végétől kezdett változni a helyzet, megjelennek a külső okokat vizsgáló munkák: L. Nagy Zsuzsa, Ormos Mária, Hanák Péter, Kosáry Domokos művei.
A rendszerváltozás utáni könyvekben pedig már a legváltozatosabb elemzések olvashatók, sajnos nem csak szakemberek tollából – mondta Romsics Ignác.
Romsics Ignác (Fotó: Cservenka Judit/Felvidék.ma)
Trianon és a magyar haderő
Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója Trianon és a magyar haderő összefüggéseiről tartott előadást. Kialakulhatott-e katonai erő 1918 novemberében? Milyen volt a hazatérő katonák etnikai összetétele? Feltölthető lett volna egyáltalán a fegyverszünetben engedélyezett létszám? Sok szakmai vita zajlott már ezekről a kérdésekről, de tény, hogy 1919 elején nem hadseregszervezés folyt, hanem leszerelés. Közben a szomszédos országok nem vártak a béketárgyalásokra, igyekeztek minél nagyobb falatot kiszakítani a védelem nélküli országból.
Mikor Kun Béláék megalakították a Vörös Hadsereget, kénytelenek voltak visszahívni a leszerelt tiszteket, akik maguktól is jöttek, nem a kommunisták kedvéért, hanem a haza védelméért, hiszen a régi tisztikarnak több mint a fele az elcsatolt területeken született.
A sikeres felvidéki hadjárat során Stromfeld Aurél vezetésével egészen Eperjesig hatoltak felszabadítva a magyar területeket, azonban az antant utasítására Kun Béla visszarendelte a hadsereget. Ekkor Stromfeld lemondott, majd a főtisztek is, amint csak lehetett, távoztak. Rövid igazoló eljárások után már ott vannak a szerveződő nemzeti hadseregben, amelynek létszámát az 1920-as békediktátum mindössze 35 ezer főre korlátozta. Három tisztképző helyett csak egy működhet évfolyamonként mindössze száz fővel. Betiltják a hadkötelezettséget is, csak önként jelentkezőkre építhet. Ez változik meg a 30-as évek második felében az újabb háborús feszültség kialakulásával.
Az északi hadjárat területi nyeresége/Stromfeld Aurél (Térkép:wikipédia) – kattintással nagyítható!
Megszállóknak tett hűségeskü helyett: menekülés
A történetírás fehér foltjának nevezte a menekültkérdést Ablonczy Balázs, a MTA BTK Történettudományi Intézet főmunkatársa. A források 350 ezer menekültet említenek. A meglehetősen homogén réteg zömében olyan állami alkalmazottakból állt, akik nem tették le a hűségesküt az új államban.
Többségüket kezdetben használaton kívüli vagonokban tudták csak elhelyezni, hosszabb időt mintegy 16 ezren töltöttek a fűtetlen, minden komfortot nélkülöző körülmények között, ami nagy zuhanást jelentett a korábbi középosztályi státuszból. A magyar társadalom irántuk érzett sajnálata keveredett az aggodalommal, hogy az egyharmadára csökkent ország szűkössé vált anyagi, foglalkozási és tanulási lehetőségein a menekültek tömegével kell osztozni. A kormány álláspontja sem volt egyértelmű: befogadta ugyan őket, de hazafiatlan tettnek tartotta, hogy ha valakit nem üldöztek, elhagyta a szülőföldjét, csökkentve a magyarság lélekszámát a történelmi területeken.
Közösséget csak a székelyek és a szepességiek alkottak, a többség egyénileg illeszkedett az új körülményekbe, és integrációjuk zömében sikeres volt.
A 20. században összesen egymillió magyar jött a trianoni területekről. Történetük elmondatlan mind a közbeszédben, mind a történetírásban
– mutatott rá Ablonczy Balázs.
Képek: hungaricana.hu/Magyar Digitális Képkönyvtár
Trianon és a magyar felsőoktatás
A Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről a csonka-országba menekült értelmiség, s az átmentett egyetemek: a kolozsvári, a pozsonyi és a selmecbányai nagy veszteséget jelentett az utódállamok kisebbségbe került magyarságának, ugyanakkor nyereséget az anyaországnak. Bár ami az egyetemeket illeti, Ujváry Gábor, a VERITAS kutatócsoport vezetője elég bonyolult helyzetet vázolt fel Trianon és a magyar felsőoktatás tekintetében.
A kommün egyetemeket sújtó intézkedéseit fel akarta számolni a konzervatív kormány, és visszaállítani az 1918 előtti állapotokat. De a század elején kialakult magas hallgatói létszám, az azon belüli arányok a harmadára csökkent országban tarthatatlannak látszottak. A hangulatot az újításokkal szembeni ellenszenv, az alakuló egyetemi ifjúsági szervezetek jobboldali radikalizmusa, a növekvő antiszemitizmus határozták meg. 1920 szeptemberében a nemzetgyűlés megszavazta a numerus clausus néven ismert törvényt. A törvény szövege nem tartalmazta, de a gyakorlati utasításban benne volt, hogy az egyetemi hallgatók felvételében a létszám korlátozásának főként az izraelitákra és a nőkre kell vonatkoznia. A numerus clausus külpolitikai következménye az lett, hogy nyugaton elítélték miatta az országot, az utódállamok pedig hasonló törvényt vezettek be a magyar kisebbségek ellen.
Ujváry Gábor szerint az íróasztalnál hozott törvényekből nagyobb a kár, mint a haszon;
a trianoni katasztrófára Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint adtak pozitív választ, miniszterségük hosszú éveiben a kultusztárca költségvetése 10%-ra emelkedett.
Az is kimondatott, hogy a tudomány négy legfontosabb színtere: az egyetemek, az MTA, a kutatóintézetek és a közgyűjtemények. Jó lett volna, ha Trianon után az egyetemi hallgatók szociális összetételében korábban nyitnak, de erre jelentősebb mértékben csak Hóman Bálint idején került sor.
Történjen bármi…
Nem létezik többé a magyar délibáb…
A kisebbségbe került magyar értelmiség és Trianon viszonyával foglalkozott Szarka László, a Selye János Egyetem docense.
A kisebbségi magyar értelmiséget nem érheti vád, hogy nem foglalkozott eleget Trianonnal. Száz éve egyebet sem tesz. Már a történelmi Magyarország felbomlásának első eseményeire is gyorsabban reagált, hiszen azonnal szembesülnie kellett az új közigazgatás intézkedéseivel. Kolozsváron már az 1918. december 22-én tartott gyűlésen követelték a Wilson-féle elvek alapján az önrendelkezést, de mindenütt egymást követték a helyi tiltakozások a brutális nyelvcsere miatt, ami az utcai feliratoktól az oktatásig mindent érintett.
Menni vagy maradni? A paraszti többség számára az otthonmaradás egyértelmű volt. Az értelmiség egy része, főként a hivatalnoki és a tanári kar tagjai közül, elmenekült a kötelező állampolgársági hűségeskü elől, vagy az új állam kiutasította őket.
A szülőföldön maradást választó többség pedig eldönthette, hogy sorsa az örök ellenállás lesz, vagy kidolgozza a közösségépítés, a helytállás programját. Az első megszólaló Kós Károly sokszólamú Kiáltó szó című írása, amely kijelölte az utat: a kisebbségi autonómiáét. Ami száz év alatt sem valósult meg, ennek története is megérne egy konferenciát – tette hozzá Szarka László, említve a kárpátaljai, felvidéki elképzeléseket. Az utóbbi egész „Tótország”-ra vonatkozott Csehszlovákián belül.
Jeles személyisége volt a felvidéki magyarságnak Körmendy Ékes Lajos, aki kassai képviselőként harcolt a prágai parlamentben a magyar kisebbség jogaiért. Emiatt megfosztották mandátumától és kiutasították az országból. Sajnos a tiltakozások száma bár nagy volt, hangjuk nem volt elég erős, a hárommilliós magyar kisebbség nem tudta a világot megszólítani.
A kisebbségi létparancsot Szvatkó Pál fogalmazza meg: az a Szvatkó Pál, aki a maga szláv nevével, német származásával, angol orientációjával igazán nem nevezhető magyar nacionalistának, ő az, aki kimondja, hogy
a kisebbségi helyzet kínálta többletlehetőséget fel kell ismernie a magyarságnak, élni vele, gazdasági alapokat teremteni, mert nem létezik többé a magyar délibáb.
A történelmi Magyarországon született és felnőtt generációt felváltja a kisebbségi létben szocializálódott nemzedék, amely már azt vallja, hogy a revíziót először magunkban kell elvégeznünk: mit hibáztunk, hol tévedtünk, mi vezetett idáig.
Nincs hiteles Trianon-kép a kisebbségek tapasztalatai nélkül – zárta előadását Szarka László.
