A Csemadok Rozsnyói Alapszervezete székházában február 24-én megrendítő hangulatú megemlékezést tartottak a „málenkij robot” 80. évfordulója alkalmából. A rendezvény célja az volt, hogy felidézze azt a méltatlanul elfeledett tragikus időszakot, amikor a magyar és német lakosság ezreit hurcolták el szülőföldjükről a Szovjetunióba, a sztálini munkatáborok, a GULAG rendszerébe.
Az előadást Köteles László tartotta, aki történelmi áttekintésében bemutatta Edvard Beneš moszkvai tárgyalásait. Rávilágított arra a politikai és katonai háttérre, amely megalapozta a kollektív bűnösség elvének alkalmazását, s amelynek következményeként ártatlan civilek tízezrei váltak a megtorlás áldozataivá.
A tragikus események egyik kiindulópontja 1944. november 12-e volt, amikor a IV. Ukrán Front Katonai Tanácsa kiadta szigorúan titkos parancsát.
A dokumentum a „kollektív bűnösség és büntetés elvének” alkalmazását írta elő a német és magyar nemzetiségű hadköteles férfiakkal szemben. A rendelkezés értelmében őket – az ellenség katonáival azonos módon – le kellett tartóztatni és hadifogolytáborokba kellett irányítani.
1944 decemberének elején megkezdődött az első deportálási hullám. A Felső-Bodrogközben és az Ung-vidéken a 18 és 50 év közötti magyar férfiakat dobszóval kihirdetett „háromnapos munkára” rendelték be. Azt ígérték, csupán rövid ideig tartó közmunkáról van szó, ezért háromnapi élelmet kértek tőlük.
(Fotó: Máté Gyöngyi/Felvidék.ma)
A valóság azonban egészen más volt. A gyülekezőhelyekről erőltetett menetben indították őket a gyűjtőtáborokba. A második hullámban, december 23-án újabb zempléni és Ung-vidéki férfiakat hurcoltak el. A foglyokat gyalogmenetben, sokszor 150–200 kilométeres úton hajtották a Vereckei- és a Duklai-hágón keresztül a vasúti csomópontokig.
A táborokban embertelen körülmények uralkodtak. A foglyok fejét leborotválták, zsúfolt barakkokban helyezték el őket, a higiénia hiánya járványokhoz vezetett. A szolyvai táborban 1944. december 12. és 1945. január 1. között hivatalosan is egészségügyi zárlatot rendeltek el a flekktífusz miatt.
Naponta 100–120 ember halt meg, akiket jelöletlen tömegsírokba temettek. A becslések szerint csak itt több mint kétezren vesztették életüket.
1945 februárjában Kassán és környékén zajlott a deportálások harmadik hulláma. A begyűjtötteket a kassai Sedriában tartották fogva, majd fegyveres kísérettel vitték őket tovább Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba. A tranzittáborokból marhavagonokban szállították el őket, sokszor 50–70 embert zsúfolva egyetlen, fűtetlen, berendezés nélküli vagonba. A foglyoknak romokban heverő üzemeket, bányákat kellett újjáépíteniük és magukat a táborokat is nekik kellett felépíteniük. Éhezés, betegségek, balesetek és embertelen bánásmód tizedelte őket.
(Fotó: Máté Gyöngyi/Felvidék.ma)
A deportáltakat háborús bűnösként kezelték, noha többségük civil volt. A szökési kísérleteket brutálisan büntették. Egészségügyi ellátás szinte nem létezett; az amputációkat gyakran érzéstelenítés nélkül hajtották végre – hangzott el az előadáson.
Köteles László külön kitért a hazatérők sorsára is. Elmondta, hogy az első túlélők 1945 nyarán és őszén érkeztek vissza szülőföldjükre, többségükben azok, akik tartósan munkaképtelenné váltak, súlyos betegek vagy sérültek voltak, így a szovjet táborok számára már nem jelentettek „hasznos” munkaerőt. A kárpátaljai illetőségű deportáltak közül sokan 1945–46 fordulóján térhettek haza, részben az aktuálpolitikai változások következtében.
A csehszlovákiai magyarok helyzetét azonban jelentősen megnehezítette a korabeli magyarellenes politika: hazatérésüket gyakran hosszas kihallgatások, megbízhatósági vizsgálatok előzték meg, s nem egy esetben a „reszlovakizáció” elfogadása vált a visszatérés feltételévé.
1948 után, a kommunista hatalomátvételt követően vált lehetővé a tömegesebb repatriáció. A hazatérteket azonban újabb megpróbáltatások várták. Hallgatásra kötelezték őket, és sokakat politikai nyomás alá helyeztek. A traumákról évtizedekig nem beszélhettek.
(Fotó: Máté Gyöngyi/Felvidék.ma)
A mértékadó becslések szerint a deportált magyar és német, valamint kisebb számban szlovák, ukrán és ruszin civilek száma 11–13 ezer fő között volt, s közülük sokan soha nem tértek vissza. Az érintett magyar községekben az emberveszteség gyakran meghaladta a háborús katonai veszteségeket.
A megemlékezés végén külön hangsúlyt kapott a nők helytállása, az özvegyeké és az árváké, akik évtizedeken át hordozták a veszteség terhét. Az esemény nt. Varga Zoltán imádságával zárult, méltó módon emlékezve az áldozatokra és megerősítve a közösség összetartozását.
Máté Gyöngyi/Felvidék.ma
