Kereken húsz évvel ezelőtti újságkivágás fekszik az íróasztalomon, a még ma is megjelenő magyarországi Szabad Föld című hetilapból ollóztam ki, amely cikk az út menti keresztek történetével, jelenlegi állapotával foglalkozik. Azzal indít az írás, hogy településeinken, temető- és templomkertjeinkben, mezőkön, szőlőhegyeken még ma is láthatók a népi vallásosság megnyilvánulását jelentő keresztek, patrónusszobrok, bár számuk egyre fogyatkozik.
Ezen szakrális emlékek nagy részét a XIX. század végén, illetve a múlt század elején állították. Megjegyzi a cikkíró, hogy a keresztállítás szokása azonban régebbi időkre nyúlik vissza, a magyarországi keresztek egyik első, dokumentálható példánya 15. századi.
Régebbi időkben is szokás volt, akárcsak napjainkban a balesetek helyszínén valamilyen jelet hagyni, például az utak mentén, vasúti átjárókban sokfelé látni egyszerű fa- vagy fémkereszteket, illetve másféle mementókat a baleseti áldozatok emlékére.
A ma is meglévő régi út menti keresztek, szobrok nagy részének anyaga homokkő, ami – annyi helyen látni – nem túlzottan áll ellen az időnek, ezért rendszeres felújítást igényelne. Valamivel jobban bírják az időjárás viszontagságait a ritkábban előforduló öntöttvas korpuszok, de legtöbb helyen ezekre is ráférne a felújítás.
Egy biztos, az út menti szakrális emlékeink száma nem, vagy alig fog gyarapodni, azért, ahogy a szóban forgó cikk is sugallja, a még meglévők megmentéséért kellene többet tenni. Annál is inkább, mert múltunk részei.
Adódik a kérdés, hogy ki vállalja fel, vagy kinek kellene felvállalni a népi vallásosságnak eme jobb sorsra érdemes jeleit, emlékeit?
