Többször megfogadtam már, hogy iskolaügyi kérdésekkel kapcsolatban nem gondolkodom hangosan, mert ebből csak félreértés származhat, és a sok pofon mellé újra kapok egyet. Most mégis megszegem a fogadalmamat, mert kínos a hallgatás is.
Lezajlottak a beiratkozások a Felvidéken. Előtte nyüzsgött, buzgólkodott, szervezkedett sok-sok pedagógus és iskola. Hol így, hol úgy, ki-ki a maga módján. Voltak nyitott napok, nyitott kapuk és nyitott órák; ilyen-olyan kiállítások, prezentációk. Volt zene, tánc, kézműveskedés; szülők, gyermekek, óvónők fogadása. Aztán következtek a híradások, megállapítva: sok-sok helyen megint kevesebb lett a gyerek.
A sajtó elsősorban számokat közöl és összehasonlít: mennyi volt itt vagy ott tavaly vagy tavalyelőtt a gyermek, és mennyi most a beíratott. A statisztika önmagáért beszél: megállapít és konstatál. Ám a számok önmagukban nem mondanak el mindent. S ha nem látunk mögéjük is, nem sokat érnek. Mert itt már úgy vagyunk ezzel, mint az orvos a diagnózissal. Nem elég csak a bajt konstatálni, a betegséget diagnosztizálni, hanem gyógyítanunk is kellene azt. De csak akkor és úgy, ha ismerjük nyavalyáink okait is, melyek ide vagy oda juttattak minket.
Sajnos úgy látom, mi nagyon gyakran csak a puszta tényeket állapítjuk meg. Tudom, ez is fontos, de a további lépés, a tanulságok levonása még fontosabb. S ehhez kell jó látószögből a számok mögé nézni. Mi egyet mindig nagy bölcsen megállapítunk: sok gyereket íratnak a magyar szülők más nyelvű iskolába, nálunk elsősorban szlovákba. Ez bizony szomorú tény, amin valahogy változtatni kellene. Teljesen kiküszöbölni azonban sosem fogjuk. Mert ilyen bizony bőven volt a múltban is.
A jövőben igenis törekednünk kell arra, hogy gyermekeink a maguk tehetsége, képessége szerint a magyar iskolában a lehető legjobban sajátítsák el a szlovák nyelvet. Azt sem vonom kétségbe, hogy jó színvonalú iskolákra van szükségünk. De a nyugodt légkörű és jó hangulatú tantestületek s az ugyanolyan tanulóközösségek is fontosak. Ahol megtanulhatunk egymásra odafigyelni, egymást megbecsülni, ha gyengébbek is mások képességei. S nemcsak a legmagasabb színvonalra kellene törekednünk, hanem a kiegyensúlyozott, példamutató életmódra is.
Még mindig nem olvashatunk eleget arról, hogy a fogyásnak, az iskolalétszámok apadásának más okai is vannak.
Talán alig írta le valaki kritikusan és hangsúlyosan, hogy bizony meg sem születtek azok a gyermekek, akikre most szükségünk lenne. Egyelőre az iskolában, aztán majd máshol is.
S nemcsak a magyar iskolában kevesebb a gyermek, de a szlovákban is, meg máshol is. A középiskolában, a főiskolákon és az egyetemeken például.
Nemrég Ipolyság plébánosa szólt arról, hogy a városban az idén csak kilenc elsőáldozó lesz az egyházi iskolából, tíz az állami magyar iskolákból s összesen tizenegy a két szlovákból. Ez így harmincat ad ki, tizenöttel kevesebbet, mint tavaly. Megközelítőleg majdnem ennyi hát a helybeli tanulók száma az adott évfolyamban Ipolyságon. A többi vidékről jött, s talán valahol már hiányoztak ők is. De elég megnéznünk a városi havilapban az adott hónapok újszülöttjeinek és elhunytainak számát is. Alig születik 4-5 gyermek, s háromszor ennyi ember hal meg havonta. Persze ezeket a példákat nem azért említettem, hogy Ipolyságot bíráljam. Máshol is így állunk ezzel, ami még nagyobb baj!
Arról sem szólunk sokat, hogy a beíratottak számában ki mindenki van benne. Például nem írattak-e ebbe vagy abba az iskolába gyermeket kisiskolából, melyekről azt közöljük a sajtóban, hogy csökkent a létszámuk: jobb esetben már csak egy-két elsősük lesz, vagy nem is nyílhat osztály. Ott az a gyermek iskolát mentett volna, itt pedig csak hivalkodunk a számokkal.
Én azt gondolom, sokan bajban vagyunk, de a bajban nem lehetünk egymás ellenségei; a más kárán nem örvendezhetünk és hivalkodhatunk.
Sok mindent közösen kell megoldanunk. Úgy is, hogy nyíltan beszélünk, s legalább önmagunknak bevalljuk, mi van a számok mögött, milyen úton-módon jött, vagy nem jött össze ez vagy az a számadat.
De egyet s a legfontosabbat talán már most leszögezhetjük: az apadó létszámok elsődleges okozója az a demográfiai hullám, ami elért minket, s amit még mindig nem akarunk tudomásul venni. Vagy ha igen, a csodát máshonnan várjuk. Ám jegyezzük meg, ha nem születnek gyerekek (nem születik elegendő) nem lesz változás iskoláink háza táján, s csak növekszik majd a baj, az iskolák kapuin kívül is!
