Akár találós kérdésnek is feladhatnám az olvasóknak, hogy mit jelent ez a szó. Jómagam is tegnap találkoztam vele először a legnagyobb közösségi portálon, és bevallom, nem nagyon tudtam, mit is értsek alatta.
A hozzászólók között volt, aki arra gyanakodott, hogy csupán elírás történt, és az l betűt felcserélték r-re. A poszt szerzője pedig felháborodottan a nyelv romlásáról értekezett, hogy egyesek már arra sem veszik a fáradságot, hogy kiírják azt, hogy karácsonyfa, és így rövidítik le (ma már mindent rövidítünk, összevonunk, új szavakat alkotunk).
A kommentárok pedig majdnem egyöntetűen adtak igazat neki. Volt, aki odáig ment, hogy egyenesen az intelligencia hiányát látta abban, hogy valaki így használja az anyanyelvét (mint mikor gyerekkorunkban azzal próbáltunk vagánykodni a társaink előtt, hogy minél csúnyább szavakat használtunk). Ha jól emlékszem, mindössze egy ember vette védelmébe ezt a furcsa szóhasználatot, ő is műfordító volt.
Bevallom, hozzám ez utóbbi álláspont áll közel. Vannak ugyanis olyan vélemények, amelyek szerint a nyelv élő organizmus. Ugyanolyan élőlény, mint azok, akik használják, és úgy is fejlődik. Ugyanúgy kívülről érkező ingerek alakítják, mint az életünket, és ugyanúgy alkalmazkodik a környezetéhez, melyben használják, mint ahogy mi is alkalmazkodunk a környezetünkhöz, ahol élünk.
A nyelv pedig nem esztétikai szempontok szerint fejlődik, hanem a használhatóság szerint. Hogy minél tömörebben közöljük a másikkal, amit mondani szeretnénk. Annak pedig, aki mégiscsak esztétikai élményt keres az anyanyelvében, bátran ajánlom az irodalmi magyar nyelvet. Arany Jánosnak vagy Kosztolányi Dezsőnek, a magyar nyelv talán két legnagyobb mágusának a szövegeit, amelyekben teljes pompájában mutatkozik meg a magyar nyelv minden szépsége.
A magam részéről pedig megígérem az olvasóknak, hogy kerülni fogom a „karifa” használatát!