Halottátok-e már az évmilliókon át növekvő kristályok tiszta énekét a nagybányai ércbányák mélyén? És a tengerhullámok homályába burkolódzó korallok színpompájának kórusénekét? Eljutott-e lelketekig a sziklarepesztő tátrai fűszálak, vagy az Alföld szikes talaján lilán égre törő, fanyar illatú sóvirágok szólóéneke? Vagy a szőke Tisza egy-egy kanyarulatánál a napnyugatkor kisimuló víztükör bíborvörös pihentető andalgásának altatódala elérte-e a lelketeket?
S fületekbe rejtőzött-e a bükki Szalajka-völgy tengerzöld lombjai alatt tovairamló patak vizének csacsogó, játékos terefere-polkája? És halljátok-e olykor a bakonyi ősrengeteg öreg fái törzseinek nyikorgó dobpergését? Hajnalonként az ébredő madarak Isten-himnuszt zengő hatalmas közénekét? Észleltétek-e már az anyag dalolását? Mert bizony minden, de minden, ami létezik, képes önmagán túllépve szolgálni, megszólalni, rezonanciaakkordokat kiadni magából, Istent magasztalni. Kálvin már értette ezt a titkot:
A folyó nem önmagáért folyik, a nap nem önmagáért süt, a patak nem magának csörgedezik, a virág nem önmagáét nyílik – mindennek önmaga létezésén túli értelme is van.
Meghívlak, kedves Olvasó, e különös, világjárványosan is pünkösdváró időben, jer, induljunk felfedezni az istenmagasztaló, dús csendet, ami körülöleli a Földet és a szíveket, betöltheti a lelkünket. Anyag-, és életszentelő silentiummal, csenddel szerezhetsz áldott pillanatokat a múló időben. A csend vigasztalásának felfedezésére, újra megtalálására invitállak, a csendben megszólaló Vigasztalóhoz: jöjj velünk a húsvét és pünkösd közötti 50 nap, pentecosté csodakínáló zarándokútjára!
A halál vagy az élet csendje?
A Jelenések könyve 8,1-ben olvasunk arról, hogy amikor majd a mennyben a teremtés titokzatos, eljövő órájában a Bárány feltöri a hetedik pecsétet, csend lesz a mennyben mintegy fél óráig. Sejtelmes csend, kozmikus csend, vihar előtti csend. Az utolsó csend, az apokaliptikus csend, ami után nem lesz már soha többé olyan csend, mint amiről a bevezetőben írtam. A végidő csendje a bizonyosan bekövetkező, feltartóztathatatlan végítélet, a földi végromlás előtti lélegzetelállító silentium lesz az.
S a két csend között – a ma még tartó, a teremtett világ és az emberi lélek mélységesen beszédes csendje és a Bárányt körülvevő, ítélet előtti csend között még van kegyelemből pünkösdváró csendünk. Hogy futó életünknek utolsó alkalma-e? S a világ életének? Egyedül az Atya tudja.
A még beszédes és a majd végzetes robajlású, anyagzúzó vulkanikus hangorkán közti csend gyermekei lehetünk. Amikor a Jelenések könyve döbbenetteli csendjéről olvastam, hirtelen eszembe jutott: amikor először hallottuk a világjárvány kihirdetésének hírét, majd láttuk a százezrek életét követelő, láthatatlanul működő, mégis látható következményeket, az emberiségre zúdító vírussereg egyelőre diadalmas hadjáratát ellenünk – nem valami mély döbbenet, megrettenés, szinte elnémító szorongás ülte meg a lelkünket? Lehetséges ilyen a 21. században? S mit tegyünk? Ez bizony a testközelbe lopakodott halál lehetőségének a csendje.
Minket azonban szólít egy másfajta csend Ura: a halálon győzedelmes Krisztus Lelkének hívása. Ő behív, bevonz valami maradandóba, az Isten-közelség csendjébe. Az egészen más csendbe.
A csendek csendjébe, hiszen miként Illés szent látomásában, az ószövetségi evangéliumban, a Hóreb-hegyen Isten nem volt az erős, sziklatördelő szélben, sem a földrengésben, sem a tűzben. De ott volt a halk és szelíd hangban (1Kir 19,11-12). Ez a hang szólít most is!
A történelmen áthullámzó csendakkordok
A csend vigasztalásáról, hatalmas erejéről, gyógyító voltáról, s az ember lelke mélyén úgy vágyott, áhított beszédes csendről szól az emberiség történetének jó néhány fejezete. Bibliai korok Isten-csendjeiről, az Édenkertben napszálltakor sétáló Isten halk otthonosságáról, Jézus sivatagi vitacsendjeiről, a feltámadás hajnalának titokzatos, csak angyaltanús csendjéről. A hit és az imádság gecsemánés elhalkulásáról.
Látom magam előtt a szerzetesi cellacsendben Istent szólító, s a filozófia vigasztalásába merült Boethiust, majd Luthert az erfurti Ágoston-rend homályos templomcsendjében belső vitát folytató térdeplő alakjával, bibliafordításra nekiszegülő, reformáció tüzét csiholó szellemi csendbe merülése közben.
És Kálvint, meg a magyar prédikátorokat Istennel vitázó, emberekkel hitvitázó vándorcsendjükben, amiben megedződik az igazság kardjának viseléséhez a lelkük. És a gályarabok pusztító hullámokkal és hatalmi gőggel mennydörögve közhírré tett egyházi ítéletekkel szembeforduló dacos csendjét, a hitigazságokat kerékbetörésig vállaló néma eltökéltségével.
A reformáció emlékműve: Farel, Kálvin, Béza, Knox (Fotó: pixabay.com)
S magyarhoni hitébredésünk mélyén, nyelvet, kultúrát, nemzetnek elkötelezett európaiságot hirdető és falusi portákon is népnevelő fáklyákként izzó hangú prédikátorok és kántortanítók sok nemzedéknyi, néma menetelését, szívükre borított-szorított, éjjel-nappal dúdolt zsoltárcsendekkel. A hűségesek és a kereszten is tűrő csenddel Istent magasztaló Urunk példáját Erdélyig, és Munkácsig, a Magas-Tátráig édes anyanyelvünkön hirdetők értelem-, tudás- és országépítő győzhetetlen seregét. Azokét, akiknek az óegyházi Naziánzi Gergely mondata is formálta helytállását:
Tedd magad a Szentlélek kezébe hárfául – s engedd, hogy Ő szólaltasson meg téged vigasztaló, megtartó énekül! E gyönyörű odaadás az Istennel teljes éneklő csend titka, ami nélkül az ajkak sem tudnak énekelni.
Tudjátok-e, hogy a világszerte énekelt, ismert taizéi énekek, himnuszok dallamforrása merre található? A református lelkész, Roger Schütz lelkében, aki a második világháború után eldöntötte, hogy egy kis francia faluban testvéri közösséget hoz létre, ahol egész életen át magasztalni fogják az Élet, a Megtartás Istenét. A pokoli pusztítás közbeni folytatásért, a semmiféle hatalmi kegyetlenséggel, játszmával meg nem ölhető életért csendesült el a későbbi Roger testvér Isten előtt. És lett Taizé, ami egy hívő református szívben hangtalanul megfogant, világra jött és világszépítő lelki erővé lett.
És hallottátok-e hírét a különleges anglikán püspöknek, a Lélek trubadúrjának, John V. Taylornak, aki a Lélek tüzével hatalmas missziót lobbantott megtartó lángolásra, hitre ébresztve Távol-Kelet és Afrika népeit? Krisztusról úgy beszélt, mint az egyház és a világ „mágneses pólusáról”, aki abban segít, hogy ne essen szét a földi létezés, az emberi sors ne hulljon pokoli ártalmak közé, a népek sokféle világa ne legyen szürke masszává, embertömeggé gyúrható. Ő úgy tanított a csend imáira, hogy láttatta hallgatóival az emberi lelkeket átölelő Isten jelenlétét a Lélek közvetítésével. A Lélek az élet csókja és melegsége bennünk – hirdette merész és igaz mondatával!
Neked miről beszél a belső csend? Isten csendje? Egyáltalán, van-e belső csended? És beszél-e, üzen-e valamit? Most, hogy kissé „cellacsendbe” vonulhatsz a pandémia „áldásaként”, tudsz-e magadban csendre térni? Vagy zakatolsz, pörögsz tovább, s elpörögsz életed lényege mellett?
Pedig lehetne önmagadon túlról, családtagjaid közül is bevonzani valakit a benned már formálódó Isten-csendbe! Micsoda nagyszerű lehetőség! Abszolút minőségi élet a vírusos világ árnyékában! Nem online kurzus kell pusztán, hanem istenélmények felé mozdító csendkeresés. Most ennek van itt az ideje. Lehet, soha többé nem lesz ilyen! Mekkora csoda lenne, ha a koronavírus az Istenhez közeledéssel tenné fel a koronát múló napjaidra!
A félelmet le lehet győzni Isten-bizalommal. A szociális távolságot Istenhez közeledéssel. Egyensúlyt lehet teremtenünk a Lélek vezetésével e kibillent világban.
Nemrég egy olasz filozófus, Giorgio Agamben, a Homo Sacer izgalmas keresztyén filozófiai mű szerzője, amikor már közel tízezer halottja volt a koronavírus itáliai tombolásának, ezt írta a Neue Zürcher Zeitungban:
Barátom, ha kinyitod a Bibliát, valami egészen különös világ tárul fel előtted. Egy különös világmindenség, Isten galaktikáival, s köztük a Lélek végtelen csendje. Te pedig megmártózhatol ebben a frissítő hatalmas csendben!.
Az Istenbe mártózás szép és vigasztaló, elmélyült és felemelő pillanatairól szól majd következő írásunk is. A consolatio silentii Dei megosztható titkairól. Az Isten csendje vigasztalásáról. Tarts velünk, várunk vissza – és Istenhez haza!
