Már egy nyári szünetnyi időt töltöttünk el a karanténban, és még mindig csak remélni tudjuk, hogy már közeleg a vége az egész világot sújtó járványnak és a vele járó korlátozásoknak.
Bár már szinte biztos, hogy az alsó tagozatok a hónap végétől kezdődően újra az iskolákban folytathatják a tanulást – természetesen fokozott odafigyeléssel -, a felső tagozatok, valamint a középiskolák, gimnáziumok és felsőoktatási intézmények számára az újraindulás időpontja egyelőre még nem tisztázott.
A 2020-ban végző középiskolásoknak és gimnazistáknak a jelenlegi körülmények következtében sajnos nem volt lehetőségük, hogy a hagyományokhoz híven, az itt eltöltött évek emlékeihez méltó módon búcsúzzanak el iskolájuktól.
A Selye János Gimnáziumban a végzősök ballagását a tanítási év egyik, ha nem a legnagyobb eseményként tartjuk számon.
A gimnáziumban eltöltött négy, vagy a nyolcosztályos gimnázium végzőseinek esetében nyolc évet viszont mégsem lehet szó nélkül lezárni, így az internet nyújtotta lehetőségekkel élve a gimnázium igazgatósága és tanárai, valamint a végzős osztályok tanulói megpróbálták a lehető legtöbbet kihozni ebből a kellemetlen helyzetből – online.
A virtuális ballagást május 7-én, az eredetileg eltervezett ballagás időpontjában tartotta meg a gimnázium. Kikerültek a végzősök emlékeit összefoglaló búcsúvideók, virtuálisan átadásra kerültek különféle díjak is.
Személy szerint kifejezetten hiányolom az iskolát, és örülnék, ha még ebben a tanévben, vagyis a „valódi” nyári szünet előtt visszamehetnénk, legalább pár napra.
Minden kétség nélkül a hagyományos tanítást helyezem előtérbe, ami viszont ezen túl igazán hiányzik, az maga a közeg: a diákság, a tanárok, a diákélet, még az épület is, és mivel a Selye János Gimnázium jelenleg felújítás alatt áll, már nagyon kíváncsi vagyok, mit „műveltek” az iskolánkkal, míg mi távol voltunk.
Néhány komáromi tanárunk, a kiknek útja gyakran vezet a gimnázium épülete felé, azt mondja, kifejezetten ügyesen végezték és végzik dolgukat a munkások, és már nagyon várom, hogy erről saját a szemeimmel is megbizonyosodjak – szerintem a gimiben ezzel nem vagyok egyedül.
Az online tanítást – mivel más lehetőség nem is lett volna – már szinte teljesen megszoktam, a tanáraimhoz alkalmazkodva, úgy érzem, megtaláltam a saját tempómat.
A túl sok irányból érkező információtömkeleg problémáját sikerült tökéletesen kiküszöbölni, a gimnáziumban mindenki a Google Classroomot használja a tananyagok és házi feladatok közvetítésére egységes platformként, így csaknem minden adott ahhoz, hogy a munka gördülékenyen menjen.
Ha nem ismerném magamat annyira, hogy tudjam: szívem szerint mindig a hagyományokhoz és a közvetlen emberi kapcsolatokhoz fogok ragaszkodni; egy kicsit talán még félnék is, hogy a kelleténél jobban megszokom és megkedvelem majd ezt a tanulási formát.
Biztos vagyok benne, hogy sokan érzik ezt a korosztályomban, de remélem, azért senki nem fog túlságosan búsulni, mikor – remélhetőleg mihamarabb – visszatérünk az iskolapadokba.
Amit a legelőnyösebbnek tartok ebben a helyzetben, hogy a szabadidőm jelentősen megszaporodott, sokkal több időm van olyan dolgokra, melyekre a vírus előtti hétköznapjaimban nem tudtam sort keríteni.
Szinte teljesen behódoltam egyik kedvenc hobbimnak: az önművelésnek. Többet olvasok, megismerkedtem a varrás és hímzés fortélyaival (már egy saját tervezésű hímzett szájmaszkot is készítettem).
A konyhában is sokkal otthonosabban mozgok, gyakran sétálok a természetben, igyekszem több időt fordítani a hangszereken való gyakorlásra is, de szinte minden második-harmadik nap találok valami más, valami új elfoglaltságot, örömmel tölt el, hogy sosem unatkozom – egészen produktívak a napjaim.
Mindezek ellenére nagyon hiányzik minden. Az elmúlt két hónapban nem is volt más választásunk, mint sok időt tölteni magunkkal és gondolatainkkal, s úgy gondolom, ennek látható következményei lesznek a karantént közvetlenül követő időszakban.
Ez egy esély, hogy gondolkodjunk, megfigyeljük a saját gondolatmenetünket, hiszen a kifogás, miszerint „nincs időnk megállni és gondolkodni”, az esetek nagy részében irrelevánssá vált.
Úgy gondolom, legtöbben már elértünk a felismerés azon pontjára, amikor eszünkbe jut értékelni azokat a dolgokat, körülményeket, egészen apróságokat, melyekre a rohanó hétköznapok sodrásában nem is gondolunk, mert természetesnek vesszük őket – most kiderült, hogy nem azok.
Végül idézném személyes kedvencem, Fjodor M. Dosztojevszkij sorait: „Minden jó… Minden. Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Ennyi az egész…”.
(Mikulec Amina, a Selye János Gimnázium diákja)
