„Időnként összegyűlnek a magyar, a román, a szlovák és a szerb történészek, és arról tanácskoznak, miképpen lehetne olyan történelemkönyvet írni, amely a megbékélést és nem a gyűlöletszítást szolgálja, de a gyönyörű bevezetés után mindig arról kezdenek beszélni, hogy melyek azok a hazugságok, amelyeket mindenkinek el lehet, illetve el kell fogadni.”
Az idézetet Kocsis István: A mai magyar és a mai európai történetírás válsága című könyvében olvashatjuk. Az idén éppen 80 éves író, történész tanulmányát és néhány kordokumentumot a Magyar Emlékekért a Világban Közhasznú Egyesület ahhoz a meghívóhoz csatolta forrásként, amelyben online-kvízt hirdet a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából. De aki nem készül részt venni a június 2-án este tartott történelmi játékban, az sem tudja letenni Kocsis Istvánnak a Püski Kiadónál megjelent könyvét – azaz a tabletet –, mert számos új kérdést vet fel nemzetünk feldarabolásának okaival és következményeivel kapcsolatban.
Kocsis István: A mai magyar és a mai európai történetírás válsága
A Trianonban elcsatolt Szatmárból származó író azt állítja:
a párizsi békekonferenciát nem azért tartották meg, hogy ott döntsenek, hanem azért, hogy egy már meglévő döntést igazoljanak.
A döntéseket már meghozták a konferencia megnyitása előtt, amelyre a cinizmusban felülmúlhatatlan szervezők csak azokat hívják meg a különböző bizottságokba, akiknek országa kedvezményezettje lesz azokban a döntésekben, amelyekről azt fogják hazudni, hogy a békekonferencia döntései. A leendő kárvallottak az érdemi vitákon nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek.
Az önrendelkezési jog, amelyet a világháború egyetlen valóban győztes nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok elnöke Wilson hirdetett meg híres 14 pontjában, nem érvényesült. Látványos megcsúfolásaként népszavazás helyett nagygyűléseket tartottak, mikor felismerték a veszélyt, hogy a népszavazás nem a kívánt eredményt hozná, és Magyarországot nem tudnák feldarabolni. De még ezekre a nagygyűlésekre sem hívják meg a magyar nemzet képviselőit, kifejezve ezzel azt, hogy a Magyar Királyságban a döntéshozók szerint minden nemzetiségnek van önrendelkezési joga, csak az államalkotó nemzetnek nincs.
Wilson elnök 14 pontja. Nem lett belőle több múló „címlapsztorinál”…
A békecsinálás hatalmasai azt is eldöntik, hogy Magyarországtól nemcsak azokat a területeket veszik el, ahol a nemzetiségek többségben vannak, hanem színmagyar vagy majdnem színmagyar vidékeket és városokat is, ha az elcsatolás megoldható. Így kaptak a békediktátum kedvezményezettjei legalább kétszer akkora területet, mint amekkorára az irredenta mozgalmak irányítói számítottak a világháború előtt.
Mindezt azért – mutat rá a szerző – mert
a kulisszák mögött már előzőleg elhatározták a béketeremtés leghatalmasabbjai, hogy létre kell hozni egy új birodalmat, amelyet majd Csehszlovák Köztársaságnak fognak nevezni.
Kocsis István számos dokumentum közül Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében közöltekből is idéz. A Párizsban élt történész, lapszerkesztő a különböző levéltárakban, köztük a franciaországi Nagy Kelet szabadkőműves páholy levéltárában végzett kutatásai alapján vonja le következtetését:
„…a szabadkőművesség – ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés – játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztársasággá alakítsa át. (…) miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájának fejét.”
Károlyi Mihály tudatában van annak, hogy a békekonferencia a kor vezető szabadkőműveseinek akaratát fogja teljesíteni, és feltételezi, hogy legtöbbet az nyom majd a latban, hogy ő megalakította Magyarországon a maga szabadkőműves kormányát. Csupán azzal nem volt tisztában, hogy személyének messze nem volt olyan presztízse, mint Tomas Garrigue Masaryk cseh filozófusnak, sőt – mint Kocsis István megjegyzi – az amerikai szabadkőműves vezetők szemében annyira nem számít, hogy elmulasztják figyelmeztetni: a világháború utáni béketeremtés valódi döntéshozói a magyar nemzetre nem vonatkoztatják a népek önrendelkezési jogát. Ezt André Tardieu – a békekonferencián a területi bizottság főembere – így fogalmazta meg később:
„Választanunk kellett a népszavazás és Csehszlovákia megalkotása között”.
A problémát csupán az jelentette, hogy felmérték: az így létrehozandó csehszlovák állam biztonságos létének feltétele Magyarország végleges meggyengítése, azaz le kell választani róla keleti területeit (Erdélyt, az ún. Partiumot és a Tiszántúl keleti részét) is.
Románia megjutalmazását nehéz lenyelni, hiszen az megszegte szövetségesi hűségét, amikor 1918. május 7-én különbékét kötött a központi hatalmakkal, de végül túltették magukat ezen és megszületik az 1918. november 6-i diplomáciai jegyzék, amelyben
„…az Egyesült Államok kormánya hozzájárul a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz. Tanúja volt a szabadság ügyéért ellenségeitől és elnyomóitól származó nagy szenvedéseinek és áldozatainak.”
Napokon belül megszületik a hasonló tartalmú angol és francia jegyzék is. A román politika pedig hamar levonja a megfelelő következtetést: Magyarország közprédává vált, szabadon megszállható, kifosztható. Ennek megfelelően Brătianu miniszterelnök a békekonferencián az elcsatolandó magyar területek „Romániához való visszakerüléséről” beszél, és szemrebbenés nélkül mondja jegyzőkönyvbe, hogy a Kárpátok keleti hágóitól a Tiszáig mindössze 687 000 magyar él. Ő javasolta azt a „kis egyszerűsítést” is, hogy ezt az egész Bánságot, Partiumot, Kelet-Tiszántúlt is magába foglaló területet nevezzék együtt Erdélynek. (Szomorú, hogy a mai anyaországi köznyelvben ez meg is honosodott.)
Magyarország közprédává vált. Román lovasság Budapesten…
Miért hazudoznak a történészek?
– kérdezi a szerző. Miért nem születik meg a megbékélést szolgáló történelemkönyv? A választ a trianoni pszichózisban véli megtalálni. Ennek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait.
Szükségképpen, mert a kedvezményezettek lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje. Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait.
Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is.
Néhány példa: a román politika sürgősen és kapkodva színromán falvakat telepít az új magyar–román határ közelébe, aztán csökkenti akár földreformra, akár másra hivatkozva a magyar földtulajdont. A városokban a Magyarországtól elcsatolt területek román művelődési életét egyszerűen úgy emelik, hogy a magyar intézményeket elveszik, és a románoknak adják. Például Kolozsvárott elveszik a magyar egyetemet, s a kolozsvári magyar színházat is. Délvidéken a szerbek háborítatlanul tizedelik meg a délvidéki magyarságot, az áldozatok száma meghaladja a 40 000-et. A Felvidéken elsősorban a kitelepítést, a jogfosztást, valamint a vagyonelkobzást sugalmazza a feléledő szlovák trianoni pszichózis.
A cseh-szlovák Trianon-pszichózis szelleme…
E pszichózis legfelfoghatatlanabb emlékművei azok a román görögkeleti templomok, amelyeket éppen azért építettek a székely városok főterére, mert e városoknak nem volt román görögkeleti lakosságuk. De a pszichózis szlovák fertőzöttjei is félelmetes emlékművet emeltek: a bősi erőművet.
Mert őket nem érdekli, hogy Csallóköz tönkremegy, csak abból tudnak kiindulni, hogy a majdnem teljesen magyarlakta Csallóköz igazságtalanul került Csehszlovákiához, s akkor – az ő tudatuk és maguk kreálta ellenségkép alapján – minél virágzóbb a terület, annál nagyobb a veszélye annak, hogy valamiféle igazságtételre valamikor egyszer csak sor kerül. Ezt nem lehet kiverni a fejekből.
És a szlovák katolikus egyháznak is mintha az lenne ma a legfőbb törekvése, hogy ne csak püspökük ne legyen a magyaroknak, de papjaik se. A módszer eredményesnek bizonyult a moldvai magyarok, a csángók esetében.
De működik magyar pszichózis is, ami az önvédelmi ösztön akkori hiányából táplálkozik, és a feltételezésből, hogy a történelmi Magyarország megmaradt volna, ha méltóképpen védekezik, amikor román, cseh és szerb csapatok megkezdték területének a megszállását.
Az igazmondó történelemkönyvek megszületését is a trianoni pszichózis akadályozza meg. A szlovák, román és szerb történészek nemzetük érdekében hamisítanak – legalábbis ezt hiszik –, míg a magyar történészek a megbékélés reményében igazodnak az európai történelemhamisítás – a II. világháború után elsősorban a szomszéd országok – hazugságaihoz.
Például az 1907. évi Apponyi-féle iskolatörvény megítélői az eredeti törvényt nem is olvasták. A „hirhedt” Lex Apponyi valójában Lex Anghelescu. A román oktatásügyi miniszter talált ki a magyar oktatás visszaszorítására olyan intézkedéseket, amilyeneket Apponyinak tulajdonítanak. És a magyar történészek nem tiltakoznak. A magyar öntudatot romboló magyarországi történelemhamisítás sem más, mint a trianoni pszichózis egyik különös és beteges változata.
Nyugat-Európa népei nem fogták fel Trianon évében, nyilván a politikusok többsége sem, hogy amire a végsőnek szánt csapást mérik, azok az éltető hagyományok. A sajátjaik is. Nem volt még tudomásuk a közelgő veszedelemről, de ma már a keresztény nemzeteknek szembe kell nézniük vele: a nemzethalál rémképével.
A gyűlölködés szelleme az egész Trianon meghatározta térségben csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát. Ha elfogadják, megszületik a Kárpát-medencében is a hiteles történelemtudomány, és ha ezzel egyidejűleg hagyják érvényesülni az egyenlő esélyek elvét is, akkor legyőzhetővé válik még a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.
