Trianoni érzékenységünkről sokan gondolják, olykor magunk is, hogy csak a gyász színét és hangulatát hordozza, ami igaz, mert sajnos az elszakított nemzetrészek sorsa száz év alatt erre összehasonlíthatatlanul több okot adott, mint a reményre. Pedig annyira szeretünk örülni minden megértő szónak, ritka baráti gesztusnak, ami arra utal, hogy elfogadják magyarságukkal együtt egyenrangú polgárként testvéreinket más államokhoz került szülőföldjükön. Ezért is kísérte Magyarországon nagy figyelem Igor Matovič szlovák miniszterelnök kedd esti baráti találkozóját, amelyre 100 felvidéki magyar közéleti személyiséget hívott meg a pozsonyi várba. Természetesen más a közember figyelme, és más a politikusé.
Surján László 2010-ben EU képviselőként mozgalmat alapított Charta XXI néven a közép-európai megbékélésért. Most megkérdeztük, hogy törekvései igazolását érezte-e a szlovák miniszterelnök június 2-i beszédében. Magában a gesztusban, ahogyan a trianoni évfordulót használta fel az alkalomra?
Nem tudom, tud-e valaki hasonló beszédre példát mondani a Kárpát-medencében? Ami különlegesen jól esik, hogy a szlovák állam részéről a megszólított a szlovákiai magyarság. Száz éve hiányoljuk ezt a gesztust.
Egy adott állam polgárainak egymás között kellene rendezniük közös életüket. Erre eddig nem volt törekvés a hatalom birtokosai részéről. Márpedig ők nemcsak területeket kaptak, hanem embereket is.
Annak idején a csehek a szlovákokkal sem igazán rendezték a viszonyukat, a magyarok pedig csak a második hullámban voltak. Párját ritkító gesztus az elhangzott ünnepi beszéd. Azzal kezdte a miniszterelnök, hogy ez az összetartozás napja. Ez a mondat roppant jelentőségű, hiszen ezt a napot a magyar parlament iktatta törvénybe, s a szlovák miniszterelnök mintegy elfogadta, hogy a szlovákiai magyarság számára iránymutató egy ilyen jelképes budapesti döntés. Már a beszéd elején nagyon megragadott, hogy elfogadja a szlovák miniszterelnök az összetartozás gondolatát. És azt hiszem, ez minden magyarnak nagyon fontos.
Számos olyan dolog hangzott el, amit mi évek óta hangoztatunk. Például, hogy a szlovákok a saját történelmüket csonkolják, amikor a magyar elemet ki akarják radírozni belőle. Radírral nem lehet történelmet írni.
Egy átlagos szlovák ember nem tudja, hogy a kuruc katonák között nagyon sok szlovák harcolt. Jánošíknak szobra van itt is, ott is Szlovákiában, de hogy nemcsak rablóként, hanem kuruc katona voltáért ítélték el a császáriak, ezt Käfer Istvánon kívül senki nem tudja, kivéve azt a néhány embert, aki a professzor úr írásait olvasta. Az öncsonkítás célja az volt, hogy az ezeréves magyar elnyomásra hivatkozva folyjék a magyarok elleni hangulatkeltés.
Közös történelmi háttérről, közös múltról beszélt az miniszterelnök, amit Ön is mindig hangsúlyozott, és amit valamennyien így gondolunk, éppen ezért különösen fájó, ha ennek a közös múltnak nincsenek látható emlékei a felvidéki városokban. Azaz vannak, csak hiányoznak róluk a magyar múltra utaló jelzések, feliratok.
Ezt hívom radírral írt történelemnek. És azt gondolom, hogy ez a beszéd ajtót nyit arra, hogy ne csak a szepesszombati honvédemlékmű magyar felirata árválkodjon a közös múlt jeleként, hanem vállaljuk köztereken is a közös múltunkat.
Volt a beszédben egy utalás a magyarok által elkövetett hibákra. Mielőtt ezért valaki megharagudna, jelzem, hogy két sor volt mindössze, nem kapott hangsúlyt. De Chartánk elkötelezett híve: Székely János püspök úr is, amikor pünkösdi beszédében Trianonnal foglalkozott, utalt arra, hogy nem hagyhatjuk ki a magunk hibáit sem a Trianonhoz vezető okok közül. Magát valamire becsülő nemzetnek reális önképe kell, hogy legyen. A gondolatok találkozásaként említhetem, hogy mi, chartások már 2017-ben Aradon, román értelmiségiekkel találkozva kimondtuk a gyulafehérvári évfordulóra készülve, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak bánat, és ezt el kell tudni fogadni.
Gondolatok találkozását említette. Személyesen találkozott a miniszterelnökkel?
Nem, csak azt tudom, hogy a pártjának van Charta XXI-et aláíró tagja. Szlovák nemzetiségűek egyébként többen csatlakoztak hozzánk, még Zsolna környékéről is, ahová meghívtak egyszer előadást tartani.
Matovič miniszterelnök úr arról is beszélt, hogy a szlovák nyelv elsajátításának magas színvonalat szeretne biztosítani, mert ebben látja a magyar fiatalok megmaradásának zálogát Szlovákiában. Beszéde végén pedig azt a szándékát említette, hogy „az édesanyák minden félelem nélkül taníthassák anyanyelvükre Dél-Szlovákiában a gyerekeiket.” Tehát iskolában szlovák nyelv, a magyar pedig a családi körbe szorul?
Próbáljuk meg feloldani ezt az ellentmondást! Persze, igazán a jövő fogja eldönteni. Remélem, hogy a miniszterelnök arra célzott, hogy egy nyelvet másképpen kell tanítani annak, akinek nem az az anyanyelve. A szlovákiai magyar iskolákban a szlovákot idegen nyelvként kellene tanítani. A hisztérikus szlovák nacionalizmus erre felgerjed: hogyhogy Szlovákiában idegen a szlovák nyelv? Nem erről van szó, hanem arról, hogy rossz pedagógiai módszerekkel senki nem tud jól megtanulni egy nyelvet, s az később hátrányt jelenthet akár a továbbtanulásban, akár a munkavállalásban. S ha hátrányban érzi magát, akkor elmegy az országból. Ha Matovič miniszterelnök úr arra gondol, hogy a magyar iskolákban magas színvonalon kell tanítani a szlovákot, és nem szlovákul kell oktatni, az üdvözlendő.
Engem az bántott, hogy csak a dél-szlovákiai édesanyákat említette. És az észak-szlovákiai magyar édesanyák?
De lehet, hogy ez csak meggondolatlanság volt, mert a beszéd végén, ami már nem volt leírva, egy-két spontán mondatban hangzott el. Ne tételezzünk fel ebben valami szándékot, de hangsúlyozzuk, hogy az anyanyelvhez való jog nem függ a földrajzi helyzettől.
Ez a miniszterelnöki beszéd feladta a leckét a felvidéki magyar politikusoknak.
Ha ez a beszéd csak egy ünnepi feszültség levezetésére szolgáló gesztus volt, akkor sincs baj, de akkor eredmény sincs. De ha – és ebben én hiszek – ez valaminek a kezdete, és Miroslav Kusý gondolatát váltja valóra, hogy senki ne legyen albérlő a szülőföldjén –, ez Chartánk jelszava is – és a miniszterelnök úr nemcsak fél szívvel rendezi a kettős állampolgárság kérdését, megfogadja a Strasbourgból minap érkezett jelzést, és megszünteti a Beneš-dekrétumok alkalmazhatóságát Szlovákiában, akkor olyan lépéseket tesz, ami meg fogja növelni a szavazótáborát.
A józan ész alapján komoly áldozatok nélkül megteheti mindazt, amit a magyar pártok a szlovák parlamentben és kormányban nem értek el. Azt hiszem, hogy ez a beszéd nyitás volt, ami a magyar szavazóréteg megnyerését szolgálhatja. Hogy ez milyen formában történik, lesz-e egy egységes magyar párt, vagy sem, abba nekem Budapestről nincs beleszólásom.
Trianon fáj. Fáj minden magyarnak, de fájdalmak között nem lehet országot építeni.
Márpedig, ha egy ország lakosságának tíz százaléka fájdalommal viseli a sorsát, az nem jó a többségnek sem. Hogy ezt miért nem ismerte fel eddig a szlovák miniszterelnökök sora, ezzel számoljon el az ő lelkiismeretük. Én születési hiba folytán optimista vagyok. Jó érzés, hogy idén tízéves mozgalmunk ráismert saját gondolataira az aktív szlovák miniszterelnök mondataiban.
Növeli a bizalmat, sőt bizonyítja: nincs más út Trianon problémáinak rendezésére, csak az emberi jogok maradéktalan biztosítása mindenkinek a saját szülőföldjén. Ha Szlovákia ezt megteszi, akkor sokat tesz azért, hogy mindannyian közép-európaiak legyünk. Feszültségeinket, márpedig nagyon nagy feszültségek vannak, csak egy közép-európai ethosszal lehet feloldani. A brüsszeli ethosz – ha van egyáltalán – túl messze van, és semmitmondó, de Közép-Európa az életünk, a múltunk és a jövőnk.
Nagyon örülök annak, hogy az elmúlt tíz évemet a megbékélés gondolatának szenteltem. Trianon 90. évfordulójára készülve hasított belém a fájdalom, hogy 90 év alatt nem találtunk járható utat. A probléma még nincs megoldva, de utunk, reményt keltő közép-európai utunk már van. És ez fontos.