Csaknem csodaként könyvelheti el Nyitracsehi magyar lakossága, hogy a tragikus trianoni békediktátum 100. évfordulóján a Keresztelő Szent János-templom tornyában megszólaltak az emlékezet harangjai.
Ez valóban kisebb csodának számít, hiszen a 20. század 90-es éveiben e falu magyar lakosai éppen a szlovák nemzetiségű római katolikus lelkiatyák részéről szenvedték el a legtöbb megaláztatást. Az általuk szított szlovák-magyar ellentétek, amelyek már-már kezelhetetlen konfliktusokba torkollottak, felborzolták a szélesebb régió közvéleményét is. Azóta a kedélyek lecsillapodtak. Merjük remélni, hogy végérvényesen!
Amikor azonban a nemes kezdeményezés hallatán, miszerint délután fél ötkor 100 másodpercig szólaljanak meg a templomok harangjai, a falu elöljárói kéréssel fordultak a lelkiatyához, hogy engedélyezze a harangozást, ő mereven elutasította, hogy politikai cselekedetről van szó, ő pedig nem engedi be a templomba a politikát.
Később azonban az írásos beadványra már igenlően válaszolt, azzal a kitétellel, hogy „mi, a hívő emberek ezzel a harangozással KÖSZÖNETET MONDUNK AZ ÚRISTENNEK és támogatjuk a kölcsönös egységet és szeretetet a nemzetek között és a falunkban is”. A kitétel másik részével csak egyetérteni lehet, és az imáinkba ezt a fohászt is belefoglaltuk. De mit is kellett volna megköszönnünk az ÚRISTENNEK? Talán csak nem Trianont? Hiszen az nem az Ő műve volt! A költő szavaival élve:
„egy ezredévig éltünk itt a földön,
az Istenkéztől vont határ alatt,
míg jött a béke, és azok, kik győztek,
nagybölcsen új határt alkottanak.”
Igen, ezt a földet a győzők sátánsugallatra született politikája verte szét – ezt a politikát valóban nem szabad a templomba engedni! Hiszen ennek a politikának az áldozatai voltak azok a püspökök, akiket a Csehszlovákiához csatolt területekről utasítottak ki a hatóságok, köztük éppen Batthyány Vilmos nyitrai püspök. De másoknak is távozniuk kellett, mint Radnai Farkas besztercebányai, Novák István eperjesi és Papp Antal munkácsi görögkatolikus püspöknek. Párvy Sándor szepesi püspök szerencsére nagybetegen már Budapesten tartózkodott és 1919 márciusában el is hunyt.
Volt azonban másfajta politika is: első szent királyunk, István által létrehozott közép-európai állam valóban politikai alakzat volt.
Mi más is lehetett volna? De ennek a politikai alakzatnak vezető dinasztiája több szentet adott (szám szerint tizennégyet) a világ keresztény egyházának, mint akármelyik más nemzet. Gondoljunk csak a katolikus világegyház egyik legnépszerűbb női szentjére, Árpád-házi Szent Erzsébetre. Szent László királyunk, akinek az egyik legnagyobb kultusza épp Nyitrán alakult ki, még a keleti egyháznak is ajándékozott egy szentet – leányát, Szent Piroskát (Eiréné), akinek képmása a török pusztításokat is túlélte és ma az isztambuli Hagia Szophia falát díszíti. Mi több, az Árpád-ház kihalása után a magyar szentek sora folytatódott és ezek más országok fényét és dicsőségét is emelik manapság is, mint Nagy Lajos királyunk leánya, Szent Hedvig (Jadwiga) lengyel királynő. A sort folytathatnánk…
Korunkban, amikor a népek könnyedén hátat fordítanak Istennek, megfontolandó és mások számára is példamutató lehetne a gondolat, hogy a magyar szentek élete mindig olyan hidat képezett az ég és föld között, amely az isteni kegyelem erejével képes volt a pusztulás szakadéka felett átívelve további életre segíteni az itt élő népeket.
Ezért csodálkozunk, hogy e szomorú évforduló kapcsán a szlovák katolikus egyházatyák csak vonakodva kongattatták meg a templomok harangjait. Míg a református egyház, amely történelmi hagyományainak köszönhetően viszonylag jelentős önállósággal bír, határozatban adta a gyülekezeteknek, hogy június 4-én harangozzanak templomaikban, addig a szlovák katolikus lelkiatyák politikai ténykedésre hivatkozva egyáltalán nem, vagy csak hosszú rábeszélés után tettek eleget a magyar hívők kérésének, mert:
„Istennel van folyton-folyvást perük,
De véle sem szemközt állnak,
Csak néki háttal kiabálnak,
S nem merik a lelkét megidézni,
Nem mernek a szemébe nézni …”
Pedig még a Trianonban szétlopkodott ország utolsó királyát, IV. Károlyt is a katolikus egyház emelte a boldogok soraiba.
Igen, a nyitracsehi magyar hívőkben a sok viszontagság ellenére tudatosult, hogy a hit kérdése nemcsak a magmaradás és túlélés kérdése, hanem további fejlődésének kérdése is.
A harangzúgás alatt pedig imára kulcsolt kézzel fohászkodott a Jóistenhez, hogy ezekben a kérdésekben valóban az egyetértés és a kölcsönös bizalom legyen a mérvadó. De megbocsájtani csak annak lehet, aki töredelmesem bocsánatot kér! Mert megillet minket a bocsánatkérés és ez eleddig nem történt meg. Így a trianoni palota még mindig a megaláztatás szimbóluma. Az árnyéka mindaddig besötétíti jelenünket és jövőnket, amíg közös dolgainkat helyre nem tesszük. Mert ami összetartozik, annak előbb-utóbb össze is kell nőnie!
