Az agresszió sajnos mindennapi életünk szerves része, állandó kísérője lett. „A világra bizalommal kell tekinteni, és aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel“ – írja Esterházy Péter a Harmonia cælestis című művében. Ezzel szemben napjaink valóságát sokkal inkább kifejezi az abszurd humor kategóriába tartozó, ám tragikusan aktuális idézet: „Kaviccsal dobált egy kisfiú egy dolgozó péket. A pék dühbe jött, s úgy hozzávágott egy frissen sült nyolckilós kenyeret, hogy a gyerek menten szörnyethalt.“ (Karinthy Frigyes, l. Békés I.: Napjaink szállóigéi I. 318).
Az emberi természet „sötét oldala”, velejárója, ott van az óvodában, az iskolában, a családban, a közutakon, a társadalom és életünk minden területén, a tévében, az irodalomban. Árad a napi hírekből, az esti filmekből. Az egyes tévécsatornák, sajtótermékek szinte versengenek, hogy minél elrettentőbb, véresebb képsorokat közöljenek a gyilkosságokról, balesetekről, a híradások legtöbbje a „megölte, megverte, megerőszakolta” fogalmakkal vagy ezek változataival kezdődik.
Az erőszak sokféle megnyilvánulása tehát mindennapi életünk részévé lett, a híradásokkal beszivárgott az otthonunkba, reggeli közben a sajtóból, este a várt családi együttlét közepette a híradóból mérgezi életünket, s mindeközben,
ha a tanár bemegy az iskolába, hogy szépre és jóra okítson, vagy a diákja támad rá és veri meg, vagy pedig a gyerekeket mentve áldozza életét.
Mindez túlzásnak tűnhet ugyan, de sajnos már nem az. Amikor először értesültünk arról, hogy az Egyesült Államokban iskolai lövöldözés volt, az egész valószínűtlenül távolinak tűnt, mert az ember már csak ilyen, megdöbben, felháborodik ugyan, de aztán „még jó, hogy ilyesmi nálunk nem eshet meg“ felsóhajtással napi gondjai, feladatai megoldásához lát.
Márpedig nálunk is megtörténhet, meg is történik bármi, s miközben pszichológusok és egyéb avatott szakemberek az okokat keresik és vélik megtalálni az emberek hitetlenségében, a stresszben és számtalan egyéb tényezőben, a helyzet egyre súlyosabbá válik.
Érezzük, tudjuk, hogy nagy baj van a világban, amikor látszatra csendes, békés, ártalmatlannak tűnő emberek egyszeriben őrült ámokfutásba kezdenek és nekik soha nem ártott ártatlanok életét oltják ki, de gyógyírt nem találunk és feltehetően még sokáig nem is fogunk.
Hogy mégis mi az, amit tehetünk? Talán kevésbé kellene medializálni az agressziót, de ugyebár a nézettség, az olvasottság fontos tényező, tehát naivitás lenne azt hinni, hogy a média lemondjon ezeknek a híreknek a minél „színesebb“ tálalásáról, megfeledkezve arról, hogy sok családban a tévé reggeltől estig bekapcsolva „neveli“ az életre a felnövekvő nemzedéket.
A másik megoldás talán az lenne, ha jobban odafigyelnénk a környezetünkben élőkre, azokra, akikkel érezhető módon „valami baj van“.
Csakhogy emberi tulajdonság, hogy jobb nem látni, amit nem kell, meg nem is nagyon van hová fordulni ilyen esetben, hiszen ismerjük a már számtalan áldozatot követelő hozzáállást, hogy „amíg nem folyik vér”, addig nincs ok a beavatkozásra.
Holott a Ruttkán lelőtt támadónak nem ez volt az első esete, korábban egy vasúti utaskísérőre támadt rá késsel, ám nem zárták börtönbe, szabadlábon védekezhetett, majd veszélyes fenyegetésért ítélték el. Az pedig egy további, a környezet számára is érzékelhető körülmény, hogy tudatmódosító szer hatása alatt követte el a támadást, azaz feltehetően drogfüggő volt. Nehéz és sok esetben lehetetlen ilyesmit megelőzni, mégis meg kell kísérelni, mindannyiunk érdekében…
