Ez év tavaszán jelent meg egy rendkívül figyelemfelkeltő kötet T. Erdélyi Ilona tollából „Nevem kiküzdém a homályból s általadám maradékaimnak” – négy nemzedék a tudomány szolgálatában – címmel (Balatonfüred, Tempevölgy, 2020, 499 o.)
A szerző irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora, nem mellesleg Erdélyi Jánosnak, a magyar művelődéstörténet rangos alakjának unokája. A bemutatandó könyvet tekinthetnénk akár a 2015-ben megjelent Erdélyi Jánosról írt monográfia folytatásának. (T. Erdélyi Ilona, Erdélyi János, Pozsony, Kalligram, 2015, 564 o., Magyarok emlékezete)
A család jórészt felvidéki gyökerű, éltek a történelmi Magyarország számos településén. Otthonuk Sárospatak, Kolozsvár, a csallóközi Felsőgellér, a Komárom melletti Viharos puszta, Budapest. Már a könyv címe is titokzatosságot sugall. Vajon milyen lehetett ez a rendkívüli személyiség, akinek szellemi öröksége az utódokra hagyományozódott? Mennyiben volt a leszármazottak számára norma és mérce a nagy elődtől kapott örökség?
Erről szól a könyv, amely műfaját tekintve családregény is lehetne, viszont ennél sokkal több. Szépirodalmi eszközökkel megfogalmazott dokumentum, benne Magyarország kétszáz éves történetének megélése egy értelmiségi középosztálybeli polgári család sorsán keresztül. A könyv hősei – ki-ki a maga korában – átvészelték hazájuk tragikus fordulatait, részesei voltak az ország reformkori felemelkedésének, a trianoni békediktátum és a második világháború okozta traumáknak, az azt követő új társadalmi rend ellentmondásos mindennapjainak.
A első generáció tagja Erdélyi János, aki 1814-ben született az Ung megyei Kiskaposon (mai nevén Nagykapos). Kiugró tehetsége és szorgalma eredményeként lett a reformkor tekintélyes tudósa, költő, filozófus, néprajzgyűjtő, pedagógus, a Kisfaludy Társaság főtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A kortárs irodalom kiválóságai – köztük Arany János, Petőfi Sándor – nagyra értékelték munkásságát. Ő volt, aki megelőzve korát, elsők között ismerte fel a népköltés nemzetmegtartó erejét, így Bartók, Kodály, sőt Lajtha előfutára lett. Sajnos, rövidre szabott életét tragédiák sora árnyékolta. Fiatalon, ötvennégy éves korában hunyt el Sárospatakon. Özvegye ekkor költözött gyermekeivel édesanyja csallóközi birtokára, Felsőgellérre. A felnőttkort két fia élte meg, az akkor tízéves Zoltán, és a négyéves Pál. Zoltán Komárom vármegye árvaszéki elnöke lett.
A történet Pál sorsának alakulásával folytatódik, aki a szerző édesapja. A budai érseki gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségizett, majd Pesten a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán tanult tovább magyar–latin–görög szakon. Pályáját a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában (ma Országos Széchenyi Könyvtár) kezdte. Tevékeny szerepet vállalt a főváros társadalmi és irodalmi életében. Jelentős kutatásokat végzett a régi magyar költészet tárgykörében. Rendszerezte és kiadásra készítette Erdélyi János munkáit. 1900-ban kinevezték a Kolozsvári Tudományegyetem mellett épülő könyvtár igazgatójának. Erdélyi Pál személyében egy igazi „reformkori hőst” ismerünk meg, aki elhivatottsággal ügyködött azon, hogy az általa vezetett intézmény Európa egyik modern könyvtárává váljék. Új műszaki megoldást dolgozott ki a könyvespolc-rendszerek működtetésére, találmánya szabadalmi oltalmat nyert. A könyvállomány gyarapításán és rendszerezésén túl összegyűjtött mintegy másfél ezer kalotaszegi varrottast annak tudatában, hogy a „magyar népművészeti kincsnek” egy kézben kell maradnia. Kolozsváron alapított családot. Ekkor már az első világháború éveiben járunk, jön a trianoni békediktátum. Az új román hatóság kiutasította őket az országból – mert nem tett esküt a román királyra – , ezért úgy határoztak, hogy az új Csehszlovákia részévé vált Viharosra repatriálnak. Nagy nehézségek közepette érkeztek Viharosra. A tudományos életet a gazdálkodás váltotta fel. A föld és gazdag termése lett a család életforrása. Itt nyugalomra leltek ugyan, de kirekesztettekké is váltak. 1932-ben sikerült Pestre költözniük. A házasságból négy gyermek született.
A négy testvér közül az irodalmi hagyományokat ketten vitték tovább: Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós és T. Erdélyi Ilona irodalomtörténész. Hozzánk időben az ő élettörténetük áll legközelebb. Indulásuk csaknem egybeesett a szocializmus kezdetével, pályafutásuk pedig párhuzamosan haladt annak hosszú évtizedeivel.
Leszármazottaik, a negyedik generáció tagjai a mai magyar tudományosság és művészet jeles képviselői, mint dr. Török Ádám akadémikus, az MTA volt főtitkára, dr. Török Attila közgazdász, Dobozy Borbála Liszt Ferenc-díjas csembalóművész.
A szerző naplószerűen dokumentálja életét, képet kapunk a 20. század zűrzavaros éveiről, a háború borzalmairól, a szocializmus napjainak gyakran szatirikus mozzanatairól is. Egyetemi tanulmányai elvégzése után az Irodalomtudományi Intézetben dolgozott, részt vett a Helikon szerkesztésében, volt lelkes egyetemi vendégtanár Bécsben. Évtizedekig tanított a PPKE BTK-n. Élményszerű leírást kapunk Európában tett utazásairól, főképp tanulmányútjairól. Aktívan beszél német, francia és olasz nyelven. Férje, Török Tamás a Magyar Rádió rendezője volt.
A könyv naplófeljegyzések, szépirodalmi vázlatok, visszaemlékezések alapján készült. Külön kiemelném a hivatkozásokat, melyek nemcsak a történet körülményeit világítják meg, hanem olyan személyeket hoznak közel, akik a mai olvasó számára már a történelem szereplői.
A könyv választékos irodalmi stílusban íródott. Sok helyen lírai hangvételű, ezért is nyújt érzelmi többletet olvasójának.
A cselekmény mozgalmas, gyors egymásutánban, filmszerűen peregnek előttünk az események. A könyv mindenkit megérintő üzenete a mély hazaszeretet, az erkölcsi magasság és tisztaság.
A norma és a mérce magasra tétetett, és teljesíttetett.
