A nagysikerű Hunyadi-sorozat szerzőjének legújabb könyve, A Csillagösvény lovasai egy nagyívű sorozat első része, melyben Bán Mór feljegyzések, krónikarészletek, mesemotívumok segítségével meséli újra az ősök örökségét új, izgalmas nyelvezettel. Az online könyvbemutatón Bán Mórral Fábián Janka írónő beszélgetett.
A korszak, amelyről a könyv szól, „a múltat végképp eltörölni” szándék első nagy történelmi léptékű akciója volt nálunk, amit ma már csak sajnálattal állapíthatunk meg – helyezte el időben művét a szerző, hozzátéve:
az az út, amit Szent István választott, lett a magyar nemzet útja, de szögezzük le, hogy ennek sok minden áldozatául esett.
Mindaz a sok történet, a hősi énekek, eposzok, amelyek szájhagyományként éltek, és amelyeket lejegyeztek részben vagy egészben, rovásírásos formában, ezekről pontosan tudjuk, hogy semmilyen maradványuk nincs, legfeljebb a mesekincsünk őrzött meg belőlük motívumokat. Egészen csodálatos átváltozásokon ment át néhány motívum, sokszor keresztény környezetbe került, átalakult, alkalmazkodott ahhoz a korszakhoz, amelyben már meg tudott jelenni, de tetten érhető bennük a pogány hagyomány. Nincs olyan szerencsénk, mint a németeknek a Nibelung-énekkel, vagy a finneknek a Kalevalával, bár ott is vitatják, hogy mennyire autentikus. A mieink elvesztek, és a legtöbb, amit ismerünk Attiláról, a hunok királyáról, azt az ellenségeink, vagy a hunok ellenségei írták le. Ugyanis a hun változat nem maradt meg, egyetlen hősi ének sem.
Mert volt ilyen?
Priszkosz rétor leírja, amikor Attila udvarában vendégeskedik, hogy a hun regősök hogyan szórakoztatják az urakat, a régi vitézek dicső tetteiről zengve dalokat. Csak beleborzonghatunk, hogy onnan nézve, tehát az 5. századból, milyen múltba vesző ősi tudás és történethalmaz állt a rendelkezésükre, amit még őriztek. A nomád népek mindig több nemzedékre pontosan vissza tudták vezetni őseiket: ki milyen csatát vívott, kinek az uralkodása alatt élt ez vagy az a vitéz. A szóbeli hagyomány nagyon erős volt, és ez az, ami elveszett. Amit ma ismerünk, amihez hozzájutunk, azt az ellenségeink jegyezték fel: a rómaiak, a bizánci történetírók, vagy a Nibelung-ének őrzi, az viszont meglepően jó színben tünteti fel Attilát. Ezekből lehet következtetni, hogy milyen lehetett, miről szólhatott az a történetkör. De tudni nem fogjuk soha, mert ezek a mozaikdarabkák megmaradtak ugyan, de soha nem állnak össze egésszé. Mégis szeretnénk, és ez nagyon fontos célja ennek a könyvsorozatnak. Ebben az első kötetben a turáni ősidőkről van szó, a szkíta népek megmaradt történetének mozaikjairól. Például a csodaszarvas legendájáról, ami nemcsak nekünk, magyaroknak fontos történet, hanem sok keleti nomád népnek.
Szkíta aranyszarvas
Több ilyen is van: a vízözön, elég csak a Bibliára gondolni, vagy a Gilgames történet. Mi a műfaja tulajdonképpen? Mesekönyv? Monda? Eposz? Vagy az összes együtt? A borítón az szerepel, hogy rege.
Érdekes kérdés, mert vannak olyan mondák, regék a könyvben, amelyek meseként is szerepelhetnének.
Például az égig érő fa…
Ami a magyar mondavilág egyik meghatározó eleme. Vagy az aranyhajú gyermekek legendája. Ezek benne vannak a magyar népmesékben, és felbukkannak más keleti népek történeteiben. A mondákat is meseelemek szövik át, és ahogy haladunk előre az időben, a második kötetben a keleti hun birodalomról lesz szó, azokról a hun törzsekről, amelyek évszázadokon át a kínai birodalom határánál vívták harcaikat. Aztán eltűntek a történelem színpadáról, illetve azok élték túl, akik nyugatra jöttek, de az észak-kínai részen élő kínaiak részben hun leszármazottnak tekintik magukat, kapcsolódva mindahhoz, amit mi a hunokról tudunk. Szögezzük le, hogy a történettudomány egy dolog, míg ebben a kötetben szereplő történetek: mesék. Mégis, a magyarságnak vagy a székely népnek az őstudata a hunokhoz köt minket.
Mostanában a genetika is errefelé tapogatózik…
Én nagyon várom, hogy az archeogenetika mit fog mondani. Hozzáteszem, hogy itt nem a magyar és a hun nép rokonságáról van szó, hanem az Árpád-ház és Attila dinasztiájának a rokonságáról. Ez a mondagyűjtemény ezekbe az ősidőkbe visz bennünket: Nimród király, Hunor és Magor történeteibe.
Ezeket jól ismerjük, hiszen ezeken nőttünk fel, de vannak a könyvben teljesen ismeretlen mondák is, azokat honnan vette?
A forrás nagyon sok irodalmi mű, Herodotosztól és a görög történetíróktól a rómaiakig, kínai őskrónikák, különböző török és türk népek történetei, továbbá azok az északi népekre vonatkozó mondák és legendák, amit némi leegyszerűsítéssel finnugor nyelvi örökségnek nevezünk. Ez sem állásfoglalás, de tudjuk, hogy nyelvünk jelentős rétege finnugor kapcsolatokra utal. Mese- és mondavilágunknak is vannak ahhoz kapcsolódó pontjai, még ha gyengébbek is a keletieknél és a szkítánál.
Attila és Leó pápa találkozása („D” iniciálé a Képes krónikában)
Van köztük néhány hátborzongató, nem éppen gyerekeknek való mese.
Ez igaz, de a mesék régen nemcsak a gyerekeknek szóltak, hanem a felnőttek is mesékkel szórakoztatták egymást. Ez nyilvánvalóan nem gyermekeknek szóló mesekönyv, de hasznos lehet a számukra, mert egy olyan világba kalauzolja el őket, amely ismerősen a miénk, ha most, 2020-ban furcsán távol érezzük is, aminek az az oka, hogy nagyon hosszú évtizedeken keresztül egyáltalán nem történt semmi azért, hogy a magunkénak érezzük, noha a magyarság krónikairodalma, őstudatunk, mondáink, meséink mind ebbe az irányba mutatnak. És ez nem lehet véletlen.
Ezért tartom fontosnak, hogy az öntudatunknak, nemzettudatunknak ezt az építőkövét igenis meg kell becsülnünk, és vissza kell emelnünk valamilyen formában a hétköznapjainkba, mert ez a miénk. És ilyen senki másnak nincs. Európának ezen a részén ezzel a turáni örökséggel mi rendelkezünk, és aki ezeket elolvassa, úgy érezheti, hogy nincs miért szégyenkeznünk.
Ez egy gyönyörű nyersanyag, sokszínű szőttes, amit megpróbálunk szépen rendszerbe rakni, összeállítani azzal, hogy egy változata lehetne annak az őseposznak, ami biztosan volt, de elveszett, és soha nem fogjuk tudni, milyen volt eredetiségében. Elképzelésem az, hogy Attila hun birodalmának történetein át eljussunk a magyar mondavilág azon rétegéhez, amely az Árpádokhoz, a honfoglaláshoz kötődik, ahol már íróként is könnyebben mozog az ember, és ismerősebb terep az olvasónak is.
