Mi köze adventnek mindehhez? Az az érzésem, hogy nekünk van közünk a felsoroltakhoz, jobban, mint gondolnánk. Csak nem mindig abban az értelemben, ahogyan ma legtöbben vélekednek. S míg írom e sorokat, ismét meggyújtom asztalomon a ráaadás-gyertyámat. Harmadik adventi vasárnapon negyedikként, negyedik adventi vasárnapon ötödikként. És majd a szent ünnepen plusz gyertaként még egyet magyar testvéreim emlékére, gyászoló hozzátarozóik iránti együttérzésből.
Már csaknem 8000 magyar honfitársunk ment el minden élők útján a világjárvány láthatatlan hadtestének áldozataként csak az anyaországban. És hány magyar még a határon túl?! Az én részvétnyilvánító imámat jelképező gyertya ma is ég. Gyújts Te is egyet, magyar Testvérem, amíg megteheted! (A két színes festmény, a nyitó és a záró, a magasba emelkedő kéz rajta egy emberalakkal, illetve a jászol, a katedrális boltívein kívül Michael Willfort alkotása).
A pénzről
Manapság, hogy sokan elveszítették bevételi forrásaikat, vagy nem várt tragédiák, orvosi, gyógyszer, temetési váratlan többlet kiadások zuhannak rájuk, szinte már csak a pénz lett a közbeszéd első számú témája. Leszámítva egy-két politikai botrányt, amelyik jön, megy. De a pénzgond marad. Ezt ez az advent, és én sem fogom megoldani. Ahogyan mások, úgy magam is szűkös ösvényt járok. Nem lesz nagy karácsonyi ajándékozás, és hála Istennek, az utolsó, ünnep előtti napok rohamát, agresszív bevásárlási tülekedését is kikerülöm. Én már jó ideje korlátozom magam, szigorítottam puritán életvitelemen családommal együtt. És a tülekedéstől megspórolt többletidőben, nyugtató otthoni csendben rátaláltam egy tavaly ilyenkor külföldön ajándékba kapott könyvecskére. Benne erre a történetre.
A gazdag ember halála előtt meghagyta gyermekeinek, hogy tegyenek a koporsójába egy zsák aranyat. Azt gondolta, hátha tud ezzel a túlvilágon valamit kezdeni. Mennyei ismerkedése, vándorlása közben észrevett egy gyorsétkezdét finom falatokkal. Ott minden csak egy forintba került. Tetszett neki a dolog, és annyit választott a pompásabbnál pompásabb ételekből, amennyi egy aranyból kitelt. Nyújtja a mennyei büfésnek az aranypénzt fizetség gyanánt, mire ő: „Földi pénzt sajnos nem fogadunk el. Itt a mennyben csak azt a pénzt fogadjuk el, amit földi életében másoknak odaajándékozott“. A gazdag ember megütközött, megszédülve hátratántorodott. Ugyanis földi életében mindent magának kapart, tartott vissza. Soha senkinek semmit nem adott, a szegényeket észre sem vette. Ha találkozott velük, megvetően fordult el tőlük. Így hát ebből a mennyei valutából egyetlen fillért sem tudott felmutatni. Jöttek a mennyei birodalom biztonsági őrei, az angyalok, és annak rendje-módja szerint kitessékelték ezt a gazdag embert abból az országból, ahol egyetlen kurrens valuta van: a másoknak nyújtott földi segítség égi megfelelője. Az irgalom valutája.
A tökéletességről
Vannak emberek, akik soha semmilyen közösségben nem tudnak igazából otthonra találni, mert mindennel szemben vannak fenntartásaik. A híres angol igehirdető, Spurgeon írta le naplójában a következő esetet.
Egy nagy hatású, tízezrek által hallgatott beszéde után a londoni Stadionból kiáramló tömegből odalépett hozzá valaki: „Tudja, eddig még soha nem tudtam egyik történelmi nagy egyháznak a tagja lenni. Egyik sem tökéletes. Egyiknek ez, a másiknak az, a harmadiknak meg amaz a hibája“. – A bölcs prédikátor így válaszolt: „Igaza van, barátom. Nincsen tökéletes egyház. S ha arra vár, hogy majd csak talál egyet, amelyik érdemes lesz arra, hogy belépjen hívei, tagjai sorába, bizony az örökkévalóságig várhat. Mindenesetre, kedves barátom, ha mégis találna egy olyan egyházat, ami az Ön véleménye szerint tökéletes, és mindenben megfelelne Önnek, azt tanácsolom, ne csatlakozzon ahhoz az egyházhoz. Abban a pillanatban ugyanis, amikor Ön belépne abba az egyházba, az elveszítené tökéletességét“.
Ki hát a tökéletes ember? Aki egész életén át érzi, tudja, s eszerint él, hogy tökéletességünk kezdete és vége: beismerni azt, hogy mindennél nagyobb szükségünk van Istenre (Hans von Lehndorff).
A gyengédség hatalmáról
Egy katonai parádé után, ahol 1000 ágyúlövést adtak le a hatalmas ország királya születésnapjának tiszteletére, a dübörgő és büdös füstöt eregető ágyúrobajlás elülte után egy író bement a közeli katedrálisba. Megnyugtató, tiszta csend fogadta. Ott írta le állandóan zsebében lévő jegyzettömbjébe:
„Isten nem páncélozott járművön érkezik hozzánk, hanem pólyába takartan, egy földi újszülöttben. Nem lengetnek-lobogtatnak előtte zászlókat, csak pólyája szegélyét emeli meg olykor az éjszakai szellő. Fanfárok, trombiták nem harsannak fel megjelenésekor, néhány szalmaszál hajladozik testecskéje fölé, s roppan meg alatta a száraz szalma a kőbölcsőben. Kezecskéje felfele tapintgat tétován, keresve az anyai, apai, atyai kezet. És ez a gyengéd kéz majd később, a Feltámadott Úr kezeként, a kereszt után sorsokat, embereket, népeket, kultúrákat formál és emel fel magasra. Mégpedig hatalmasan, az ég és a föld Királyaként és Uraként. Mindeközben megmarad lényének, létezésének lényege, a gyengédség, az odafigyelés, az irgalom. Mi lenne velünk Jézus gyengéd hatalma nélkül?“.
