Mikor húszévi trianoni száműzetés után először álltam halottak napján a Kerepesi temető mauzóleumában, valahogy úgy éreztem, hogy fiatal éveimben sokkal jobban megrázott a Kossuth-család szerény sírköve a genovai temetőben, fönt a domboldalon, hol Kossuth Lajos hitvesének és virágkorában elhervadt leányának kis emléket állított, melyet önmagának is emlékül szánt.
A kövön e szavak állottak: „Patria memento cinerum extorrium dum libera eris”. Hazám, emlékezzél a száműzöttek hamvairól, mikor majdan szabad lesz. A Kerepesi temetőben elpirultam, mert igazából a magyar nemzet még mindig nem állított valóságos mauzóleumot a XIX. század egyik legnagyobb államférfiának és a világviszonylatban is legismertebb magyarnak, mert félszázaddal halála után még senki sem írta meg méltó életrajzát, holott epigonokról testes kötetek jelentek meg. A Kossuth történetírásban még mindig csak a regényes korrajzoknál tartunk. Legalább Kossuth breviáriumot össze lehetett volna szedni szellemi hagyatékából, hogy igéi beedződjenek későbbi nemzedékek szívébe.
Azok, akik turini zarándoklásaik vagy riportkirándulásaik után megemlékeztek Kossuthról, írásaikban regényes ködben rajzolták meg alakját, mintha mindenkor koturnuson járt volna. Én ma is magam előtt látom igazi emberi mivoltában, mert ember volt, kiről nehéz megállapítani, elméje nemesebb-e, vagy a szíve.
Ember volt, kinek egyéniségéből még a kilencedik évtizeden túl is csodálatos varázs – mondhatom e szót – sugárzott.
Én akkor (1892 nyarán) 17 esztendős voltam. Ő túl volt a 90. esztendőn. Ez több mint, 70 esztendő korkülönbség, több két emberöltőnél két élő ember között. Rettenetesen nagy, csillagászati távolság. Ő akkor is a magyar nép édesapja volt, én meg kiforratlan senki. Ezt a csillagászati távolságot köztem és közte végtelen kedves, jóságos közvetlenségével tüstént eltüntette.
Az első, mi lenyűgözőleg hatott, Kossuth Lajos külseje volt. Bevallom, hogy mikor először elébe állottam 1892. július 29-én, hogy áldott kezére hajoljak, reszkettem az elfogultságtól. Pillanatok alatt ő hozott közel magához, kedves, tréfás hangjával. Dél volt. „Ettél-e már fiam valamit? – Nem? – Nos, hiszen, szép házigazda vagyok, mint Catullus, aki vendégeinek azt mondta: jó ebédet ehettek nálam, ha a jó fogásokat magatokkal hozzátok”. (Csizma, hallgass! Ha a csizma beszél, akkor én nem tudok! – a szerk.)
Mikor ebéd után behívott dolgozószobájába, lábujjhegyen lépkedtem utána, miközben csikorgott cipőm. Rám mosolygott: „Fiam, nem vagyok és Serbelloni tábornok, aki még osztrák adjutánsa csizmáinak is kommendált: Stiefel schweigen! Wenn Stiefel reden, kann ich nicht sprechen!”
Kossuth és Jankovics
Jóságos szemével végigmérte a zermatti és berni hegyek hó csúcsain barnára perzselt arcomat és így szólt: „Izzadtál fölfelé? Fáradtál fölfelé? Jól tetted. Mondd el életedben minden fáradságról és verejtékcsöppről: c’est mon plaisir … „ (részemről az öröm – a szerk.)
Pár szóval eltüntette azt a mérhetetlen nagy távolságot, mit a kor és az emberi nagyság mért közénk.
Eljött hát az Én érettségim című fejezetben már említett nagy találkozás: Jankovics Marcell élete meghatározó pillanatát élte át, mikor meglátogatta az agg rokont a messzi Turinban. Ráadásul emlékeit, tapasztalatait papírra is vetette, hiszen ez alatt az idő alatt naplót vezetett, melyet a hagyatékban meg is találtam.
A fiatal joghallgató életét ezután végigkíséri az öreg Kossuth szelleme, s ez a találkozás még jobban megerősíti a kisgyermekkorában neki elmesélt legendás történetekben hallottakat, melyeket az öreg nagyapa, Meszlényi Jenő, Kossuth sógora mesélt neki.
Olyannyira végigkísérte életét, hogy a 40-es évek végén az 1941-ben született unoka, a ma élő kitűnő grafikus, rajzfilmrendező és kultúrtörténész, Jankovics Marcell meg is sértette a nagyapját Kossuth-témában, melyről egy interjúban így beszél: „Kicsi koromban (…) a Marcell nevet azért nem szerettem, mert csúfoltak az iskolában miatta. Ki is törtem egy vasárnapi családi összejövetelen, utána oda kellett mennem a nagypapához kézcsókkal bocsánatot kérni. Kossuthot állandóan „kaptam a nyakamba”, úgyhogy nekem azért is Széchenyi kellett.” Szóval az öreg Jankovics Kossuth-tisztelete gyerekkorától kezdve, diák- és felnőttkorán át, az öregkorára is kitartott.
A következő fejezetekben pedig továbbra is az öreg Kossuth turini házában maradunk.
Ez a „perc” egyébként szó szerinti idézet Jankovics 1941-ben a Petőfi Társaság márciusi nagygyűlésén tartott szabad előadásából.
(L. KOSZORU. a Petőfi társaság közlönye, 1941. áprilisi szám. Kossuth Lajosnál Turinban. 156-165. 1.)
