Élők között talán kevesen vagyunk már, akik oly régóta ismerünk Téged. A mérhető időben és a mérhetetlenben. Amikor először léptük át a győri Liszt Ferenc Általános Iskola küszöbét, ‘56 különös őszén, az olajospadló-szagú osztályteremben egymás mellé ültünk.
Szüleink úgy igazították éveken át utunkat, hogy sokáig egymásra is figyelve róttuk a vizek városának útjait, az Iparcsatorna hűs vizébe mártózva nyaranként. Aztán a Szabolcskai utcai Gimnáziumba, a nagy hírű Révai kihelyezett tagozatába naponta kilométereket gyalogoltunk a belvárosból, s közben hatalmasakat fantáziáltunk.
Olykor nagyon halkan, máskor hatalmas kacagás kísérte utunkat a furcsán néma, megszeppent város főutcáján, a Baross úton. Mészáros Tomival mi hárman. Olykor megmutattad versedet, máskor karthauzi hallgatásba merültél, s mikor néha felriadtál a belső hangok elmélyült hallgatásából, bizonytalanná vált szavad, mozgásod, arcod. Mint aki révületből ébred.
Egyre többször jártál más vidékeken, miközben egymás mellett lépkedtünk – az asszociációk, a szóképek, a különös szókapcsolatok bűvöletében éltél, a felderengő Patka-féle új világ lélektájain, építőelemei között. És hoztál is mindig meglepő gazdagon, teli marékkal szokatlan mondatokat, villanásokat, színképeket, melyek csak a belső horizonton rajzolódtak meg látó-látnoki szemeid elé.
Olykor keményen villant a tekintetünk, néha egymásra, többször másra és másokra. Néha megriadtál, csaknem meghőköltél igazságkereső szókimondásom vulkánömlései hallatán, nem egészen értetted, igaz vagy játékosan cselező a szó a számon.
Mígnem jöttek a mély fordulatok, élet-halál örvények tátongtak rád is, melyek barátságuknak, szellemi hegygerinceket járó kedvünknek kölcsönös igazát elpecsételték. Édesapád halála, amint kiszólítottak közös padunkból titkolózva a szörnyű hírre. S a nehézségek utána, amikor szüleim próbáltak odaállni családotok mellé. Igyekeztek nagy együttérzéssel, tapintattal, de ténylegesen segíteni. Olykor természetben, olykor anyagilag.
Láttam, milyen nehezedre esett az elfogadás. Értettelek. Együtt örültünk verseid megjelenésének, a győri Kisalföldben, majd egyre inkább szélesedő körben folyóiratokban is. Tanárainkról suliba jövet-menet karikatúrákat rajzoltunk – szóban. Móka volt a Baross utcán. Magunk írta darabokat adtunk elő. A lét tengermélyeit próbálgattuk magunkban kamaszos képzelgésekkel, semmit sem, vagy alig tudva a napi rettenetekről.
Az ‘56 utáni létezés furcsa jeleneteiről olykor lehullott a függöny, az apró hazugságok fényszilánkokként csapódtak arcunkba-lelkünkbe.
Az oktatási nagyszünetekben kisurrantunk a gimiből, Te cigire gyújtottál, s valami furcsa spiritusszal oltottad-tüzelted ihleted, fantáziád. Élvezettel figyeltem, amikor egy-egy bécsi rokonlátogatás nyomán formálódott sajátos ízlésed. Öltözetben is. Nagy sálakkal jártál, különös cigiket hordtál táskádban. Nagy székely szütyődben cipelted az olvasnivalót is.
Aztán leérettségiztünk és utunk nagyon messze vitt minket egymástól. De valami maradt: a kérdezés, hogy van Laci, amikor olykor Győrbe vetődtem. Szüleim Édesanyádtól hozták az újabb életjeleket: házasságkötés, kislányod született. Veszprémben élsz, alkotsz, dolgozol. Sok-sok esztendő maradt mögöttünk – személyes találkozás nélkül. Te már többkötetes költő voltál, én meg a szószékek, a szent tudomány honi és külhoni világában kerestem, figyeltem a mennyei jeleket és próbáltam megfogalmazni a segítő szót, s tenni, amit lehet. Erdély-járással, Sütő, Kányádi, Király, s mások portáin – a szellemieken és a valóságosakon.
Te verseltél, én meg lírai prózában, ezernyi miniesszében, tanulmányban rögzítettem, amit az Írás Lelke rám testált. Alkotó évek, kinek-kinek a maga módján. És mert mi, 48-asok nem tévesztjük el egymást, látóhatárunk téridőkön át egymásig ér, egy érettségi találkozón megjelentél. Én is, a kevesek egyikén. Mellettem telepedtél le.
Mintha csak tegnap beszélgettünk volna, és folytatni kellene a mondatot. Vagy befejezni. 2001. szeptember 13-án, Győrben, egy érettségi találkozós étteremben. Mondtad: hallottad egyszer a hangomat a rádióban, talán éppen istentiszteletet közvetítettem. Genfből vagy Szatmárnémetiből? Kapkodtuk az idő kaptárjából kipörgetett szavakat egymás szájából. 1966 óta, hogy nyaktörős érettségink után elmentünk még egyszer ünnepelni, 35 év telt el. Volt mit mondjunk egymásnak.
Akkor ismét szövetséget kötöttünk, szóbeli szándéknyilatkozatot arról, hogy újra és újra találkozunk. Te azzal pecsételted meg szándékodat, hogy egy Széki Patka László-verseskötettel leptél meg. Amorgosz.
Az elhamvaszthatatlan szívedet elrejtő görög szigetvidék fotójával. Írásmódod esztétikus könnyedségével és szépségével róttad bele e néhány sort: „Békefi Lajos őrizetére bízván, szeretettel egy költőről elnevezett, Szabolcska utcai gimnázium IV. A. osztálya összes tanulójától, Széki Patka László Győr–Amorgosz, Veszprém”. Te tanultál görögöt is, jól olvasod a betűket? – kérdezted, és a 35 évvel azelőtti sajátos költői bizonytalanságod ismét kiült az arcodra, finoman meg-megráztad a fejedet, sasorrodon többször végighúzva hosszú ujjaidat…
Most a Facebookon pásztázva olvasom Liza sorait: „Laci holnap lenne 73 éves…”. És rányitva, látom egykori veszprémi megyeházai munkatársad, Tímár Veronika mondatait „az országosan elismert közművelődési szakemberről,… a nagy műveltségű, halk szavú, de mindig tettre kész emberről, …aki több, mint három évtizeden át bőkezűen adta kölcsön gondolatatait azoknak a közéleti szereplőknek, akik a magyar kultúra érdekében léptek különböző fórumokon a nyilvánosság elé”.
Te most lennél 73, én augusztus elején, ha megengedi az Idő Ura.
Mint az elmúlt 20 évben, most is megpörgetem ujjaim között és fantáziám malomkerekén verseidet. Az előszót író Michael Guttenbrunner német és magyar szövegében említi, van, aki „szeretetből vándorol” a maga sorsától vezérelt ösvényen.
Aztán humorral folytatja: „Patka László ki is mondja a romantikus kívánságot: a motorkerékpárok és az autók a szamarak és a birkák hangján kellene dudáljanak”. Mert a technika világában, a műhangok, mű-műfajok, műanyagok, műtermékek, műemberek pusztító-pusztuló világában még őrizted a teremtett Lét fészek- és istállószagát, Megváltásunk bethlehemes fészekmelegét. Szavakból raktál tüzet, versekből őrtüzet a Kárpátok alatt. És kerested a „csillagneszt”, fürkészted a „hullámok mosolyát”, a tengermélyi titkokat, melyek a közönségesség piacára nem dobhatók. Hódító leánykáddal lépkedtél az amorgoszi sziklákon, ahol a jachtokat szemlélve azon filóztál, vajon a bennük alvók „újraálmodják-e/soha nem volt létük ama/pillanatát amikor a teremtés/előtti tér hirtelen önmagára ébred”. A sziklákat altató szélcsend lett a lakótársad egy időre, gyertyafény és szikrázó csillagok között nyargalászott ilyenkor alkotó fantáziád. Észrevetted ott a távoli amorgoszi kék parton a „lét láthatatlan sziklarepedései”-t, köztük talán az egyik legdrámaibb repedést: „ebben a világban isten is/fordítva létezik – nem ő van/érettünk és nem mi őérette/hanem az egymásnélküliségtől/kitárulkozók tengermély és /égmagas szelleme – nem a jó/és a rossz választatik szét/általa bennünk – állhatatos/kövekben teljesedik ki”.
Látod, az egymás nélküliség generációnyi létezéskínjai és tapasztalásai valahol mélyen és a végtelen magasban – az üvegtenger mellett, mai őrhelyednél – mégis csak egybeérnek.
Gondolatban, álmainkban, a repeszthetetlen lét égi fészkeiben, abban a kvantumfizikai sejtéseken inneni és túli valóságdimenzióban, amelynek szerelmese lett már létbe lépésed előtt a szíved. Te „huszadik század végi Odüsszeuszként” végleg megérkeztél – én még úton vagyok, Laci. Olykor, mint most is, felnyitom igazmondó lapjaidat korjelenségek, külső-belső nyomások és szirénhangok közben is tévedhetetlen, örök irányt felismerő csupa finomrezgéses, mikro-lélekrezonancia sorsod dokumentumaiként. Én még a láthatók és láthatatlanok, Te a láthatatlan láthatók Odüsszeuszaként. Hogy együtt legyőzzük az egymásnélküliséget. Abban, Aki ma is elküldheti didergő gyermekeinek a fészekmeleget, nem csak Betlehembe. És attól kezdve már csak az Egyetlen felé zarándokolunk egyre izzóbb lélekkel!
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
