A szlovák kormányfő szerint az ellenzék 1998-ba rántja vissza Szlovákiát, amikor az ország arról döntött, hová akar tartozni. Szerinte kétségbe vonja az európai uniós és a NATO-tagságot, pedig ez az egyedüli biztonságos hely Szlovákia számára.
Hogy mi minden történt huszonnégy évvel ezelőtt, már bizonyára sokunk számára történelem. Elsősorban arra emlékezhetünk, hogy parlamenti választásokra került sor. A győztes a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom lett, de mégsem vezetője, Vladimír Mečiar alakított kormányt. Korábban háromszor állt a kormány élén, de 1998 óta ez már nem sikerült neki. Pedig egykor Szlovákia legnépszerűbb politikusa volt. Sic transit gloria mundi!
Ne feledjük, akkor egy-egy párt vezetője szimbolizálta azt. Ma már ez nem annyira jellemző. Mečiar nélkül a DSZM-nek nemsokára leáldozott (2014-ben megszűnt, utódpártja jelentéktelenné zsugorodott). Második a Mikuláš Dzurinda vezette Szlovák Demokratikus Koalíció lett (2002-ben megszűnt). Ez alakított végül kormányt a Szlovákiai Zöldek Pártjával (2014 óta nem fejt ki tevékenységet, nem is hallani róla), a posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártjával és az MKP-val. Robert Fico 2002-ben kilépett a DBP-ből és új pártot, az Irányt alapította meg. Azután a DBP-t felszippantotta, mely végül formálisan 2015-ben szűnt meg. A parlamentbe még bejutott a hírhedt alkoholista, Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt (2020-ban kiesett). De „reinkarnációjának” tekinthetjük a 2020-ban alapított Marian Kotleba-féle neonáci pártot, mely majd 8%-os eredménnyel jutott a parlamentbe. Azonban a róluk levált Republika mozgalom gyengíti őket. Ők is feltornázták magukat 5% fölé a legújabb közvélemény-kutatásokban.
A Rudolf Schuster vezette Polgári Egyetértés Pártja (PEP) hozta meg számára az óhajtott államfői tisztséget (1999–2004). Pártja azután szép csöndben kimúlt, hiszen burkolt célját teljesítette. 2003-ban beolvadt az Irányba.
Nyilvánvaló, ezek közül egyedül az ellenzéki Irány maradt talpon, mely most megnyerné a választásokat 15,6%-os aránnyal. Jó kérdés, hogy kivel lépne koalícióra, hiszen többséget kellene szereznie a parlamentben. Emiatt most azonban ne fájjon a fejünk!
A többi említett párt megszűnt, vagy parlamenten kívül rekedt. Tehát a politikai porond teljesen átrendeződött!
1998 óta a tragikus délszláv háborún is túlléptünk (1991–2001). Ez mutatta meg a legvilágosabban, hogy a trianoni boszorkánykonyha milyen mérges gyümölcsöt termett, amit szemérmesen el szoktak hallgatni.
Szlovákia 2004-ben lett a NATO, majd az EU tagja. 2009 óta fizetőeszközünk az euró, ami életszínvonalunk csökkenésével járt. 2011 végén a Gorilla-botrány rázta meg a társadalmat. Fejek hullottak emiatt, de hogy ezt minden vonatkozásban lezárt ügynek tekinthetjük, merész kijelentés lenne.
Pillanatnyilag nyitott a migránsok kérdése és a koronavírus elleni harc. Az ukrajnai helyzet sem ad okot sok optimizmusra. Egy múlt nélküli nacionalista állam bizonytalan határokkal a szomszédunk, mely a kisebbségeit elnyomja, miközben különböző hatalmak pofozóbábuja lett.
Az etnikai és nemzeti kisebbségek kérdése folyamatosan háttérbe szorul. Ma már kisebbség alatt a különböző marginális, de annál agresszívabb szexuális csoportokat értik, mégis nagy csinnadrattával foglalkoznak velük és jogaikkal. Valamikor kezelték az ilyen devianciával küzdő személyeket, ma már ajnározott megélhetési „szexaktivisták” lettek.
1998 óta világunk tehát alaposan megváltozott. Aberráltabb, erkölcstelenebb lett. A múlt évezredbe sehogyan sem térhetünk vissza. A sok káros szellemet már nem lehet visszazárni a palackba, így oda az ellenzék sem képes visszarántani bennünket.
1998-ban sikerült lezárni végleg a Mečiar-korszakot. A Fico-korszakot végérvényesen még nem. De ez nem az ellenzék hibája. A mostani koalíció tehetetlenségéről tanúskodik.
Közismert, hogy a jelenlegi kormánykoalíciót négy párt alkotja. Ezek közül a legrégebbi a Szabadság és Szolidaritás 2009-ben alakult. A Matovič vezette Egyszerű Emberek… 2011-ben, a másik kettő is újonc a politika színpadán. Nyilvánvalóan annak köszönhették a szavazatokat, hogy Robert Fico (2012–18), illetve Peter Pellegrini kormánya (2018–20) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Köztudott, Ján Kuciak és menyasszonya meggyilkolása miatt Ficót Pellegrini váltotta. A belügyminiszter viszont kénytelen volt távozni.
Jól emlékszem, amikor osztálytársa kinevezésekor felkacagott: egy tornatanár lett a belügyminiszter!? A mosoly azután nyilván lefagyott az arcáról. A kettős gyilkosság jó ürügy lett volna a kormány leváltására. Az Irány pozíciója megingott, de a választásokig kitartott.
Igor Matovič kritikusként, vagy az ördög ügyvédjeként lehetett népszerű, de kormányfőként nem vált be (2020–21). Igazi garabonciásként lépett fel, ám pozitív szerepet nem tudott betölteni. Így nagyjából egy év után bársonyszéket cserélt Eduard Hegerrel. Ő tavaly április elseje(!) óta pénzügyminiszterként, az utóbbi kormányfőként tengeti életét.
Említettük már, hogy ha most lettek volna a parlamenti választások, akkor az Irány lett volna a nyerő. A Szabadság és Szolidaritás is talpon maradt, ahogy az Egyszerű Emberek… is (13,5%, 9,5%) a Kollár-féle Család Vagyunkkal együtt (5,7%). Pellegrini új pártot alapított Hang-Szociáldemokrácia néven (2020), mely most 13,5%-ot kaszálna. Ez persze nem sokat jelent, hiszen a választási eredmény a mérvadó, nem a semmire sem kötelező közvélemény-kutatás.
Idén önkormányzati és kerületi választásokra kerül sor egy időpontban. Ez közvetlenül nem befolyásolja a jelenlegi kormányzat helyzetét, de jelezni fogja a közvélemény esetleges hullámzását.
Bármilyen eredmények születnek is, ezek nem 1998-ra fogják a társadalom politikailag aktív részét emlékeztetni, még kevésbé oda visszavezetni. Vagy Heger egészen más dolgokra gondolt? Ez sem lényeges, mert nekünk az elkövetkező kihívásokkal kell szembenéznünk, nem 1998-cal. Az ugyanis végleg a lezárt múlté.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
