Az alábbi sorokat nagyon sok olvasó papírra vethette volna. Helyettük is megtettem. Nagyszüleim mindkét ágon parasztemberek voltak. Apai ági nagyanyám keménykötésű, csak a munkát, a feladatokat látó és ellátó kis asszonyka volt, nagyapán egy igazi laza falusi figura, jó humorérzékkel és szokatlanul nagy adag szentimentalizmussal, amolyan sírva vigadós „szenvedni jó” magyar volt ő (leginkább az ő unokája vagyok én). Az orosz fogság gyötrelmeiről úgy tudott beszélni, hogy inkább élvezetes regénynek tűnt, mint szívszorító történetnek…
Anyai ági nagyszüleim „kulákok” voltak, meg is kapták érte a magukét, egy könnyed csehországi kitelepítéssel, vagyonelkobzással, de amikor visszatérhettek, valamilyen csoda folytán sikerült a szülőházba visszaköltözniük. Azok a tipikus kétszárnyú nagy ajtók a szobák között, a boltíves ablakok és az égig érő plafon a cserépkályhákkal a szívembe, lelkembe ivódtak gyerekként. Persze nem beszéltek a „cseh kalandról” soha, viszont meghajlottak a teher alatt, ezáltal el is vesztettem szinte az összes unokatestvéremet. Már nem tudják elénekelni a Himnuszt.
Ministráltam, fociztam, hokiztam mindkét faluban, ismertük az összes indiános rejtekhelyet, majd ahogy nőttünk, úgy változtak az értékrendek is, kit, hová sodort az élet. Mára maradt a gyertyagyújtáskor való véletlen találkozás a messzire szakadt rokonokkal, szüleink már a nyolcvanat tapossák és mi még a gyerekeikként kapaszkodunk a fiatalságunkba, pedig már lassan nyakunkba szakad a hatvan évünk.
Nem beszéltek sokat az öregek, csak cselekedtek. Vasárnap reggel a hambiton fényesre bokszolták az ünneplő cipőt, fehér inget vettek és kalapot, majd komótosan elindultak a templomba, hogy a tömött karzaton kieresszék a hangjukat: „ne feledkezzél meg, szegény magyarokról!”
Tudták, hogy kire kell vigyázni a faluban, ki a cukrosbácsi, meg melyik férfi az, amelyik a saját fajtáját szereti. Nekünk csak kellő erővel és óvó intelemmel szóltak, hogy őket kerüljük, bármennyire is szívélyesek velünk. Aztán persze a kocsmában, a kártyázás közben gond nélkül együtt borozgattak ezekkel a furcsábbakkal, de mindenki rajta tartotta a másikon a szemét és nem volt gond, mert kimondatlanul is meg voltak szabva az íratlan szabályok és a határok mindegyik oldal számára. Ez volt akkor a falusi tolerancia. Elfajzottnak tartották őket, de amíg nem léptek át egy bizonyos tűréshatárt, addig teljesen normálisnak, közéjük valónak tartották őket. Isten majd elrendezi, mondták később, amikor már kamaszkorban a feltétel nélküli szófogadást elhagyva, tudni akartuk az intelmek hátterét is.
A lecsúszott, szegényebb özvegyeket mindig felkarolta a falusi kisközösség. Nem volt olyan, hogy nélkülöztek volna, de nem ingyenebéddel rontották a morált az ilyen embereknél, hanem munkát kínáltak nekik és azt elvégezve a „mélyszegénységben” élőket tisztességgel kifizették. Karácsonykor meg mindenki azon volt, hogy ne töltse az ilyen ember magányosan az ünnepeket.
Aztán ott volt a tarisznyás oláhcigány koldusasszony, aki óramű pontossággal, kéthavonta megjelent a kapuban, ahol nagyapán viccelődve fogadta őt, „jaj Julis, már annyira vártalak!” Persze a cigányasszony se volt rest, de csak annyira szúrt vissza, hogy a már elkészített alamizsnát hiánytalanul megkapja. Nekem, gyereknek akkor ő volt az attrakció a minden színben pompázó, cifra ruhája, az ízes, érdekes beszéde, na meg a pipája miatt.
Ugyanúgy ciklikus rendszerességgel jött a drótos tót, aki „tódozott, fótozott” azonnal, helyben lyukas fazekat, serpenyőt, ha kellett, esernyőt javított, vagy akár törött kancsót drótozott körbe. Persze, hogy vele ijesztgettek minket, kisebbeket, hogy elvisz a drótos tót, ha nem eszed meg a paradicsomlevest! Aztán az évek során kiderült, hogy ő is „csak” egy jó kedélyű nagypapa valahonnan Poltár felől, a hegyekből.
Így működött hát hatvan évvel ezelőtt minden település mikroközössége. Sokszínű volt, toleráns volt a mindenféle kisebbségekkel szemben, hagyománytisztelő és szociálisan érzékeny, szolidáris volt.
Minden működött, pedig a szocializmus kivezényelt népnevelői az új világuk reményében már bőszen bontották lefele a maradi paraszti világot.
Aztán el is érték, amit akartak, a templomokból elmaradoztak a tanítók, hivatalnokok (vagy a sekrestyében bújtak meg titokban), nem jött már a cigányasszony se alamizsnáért, mert olyannyira sikeresen felkarolta őt a szocialista rendszer, és később lett belőle Bécsből kvarcórát csempésző spekuláns. Elmaradt a drótos tót is, aki ezek után már nem tudta elmondani, hogy milyen tisztességesen megfizeti a magyar a munkáját ott lent, és az unokájának már az ezeréves magyar elnyomást tanították a kommunista történelemkönyvekből, hogy kellőképpen utálja azt a magyart, akivel ő az életben nem találkozott.
Most meg itt állunk a nagyon új világ ajtajában, amelyik olyan, hogy a már elhunyt, férfiakat szerető utcabélink inkább elbujdosna, mert nem akarna keveredni a harsány „pridesekkel”, akik fordított kereszttel a nyakukban provokálnak. Elbujdosna, mert ő Isten gyermekeként tette a dolgát az életében, igaz családja nem volt, de nagyszerű szabómesternek ismerte őt mindenki, és igen, ott volt minden vasárnap a karzaton a többi férfival együtt, hogy énekelje: ne feledkezzél meg szegény magyarokról! Elfogadott tagja volt a közösségnek a többiekkel együtt.
A nagyszüleink úgy voltak toleráns liberálisok, hogy közben nem is tudták, hogy ők azok, ugyanis ők csak működtettek egy általuk és a Jóisten koordinálásával felépített rendszert a Kárpát-haza bármelyik szegletében.
Ezek az újkommunisták meg a maradék falainkat is földig akarják rombolni. Hát nem teszitek, akármilyen amerikás nagybácsik segítenek nektek sátáni munkátokban.
Távozzatok tőlünk!
Papp Sándor/Felvidék.ma