Meghalt a nagy öreg. Milyen volt? Megítélése eltérő – hogy mennyire volt nagy, azt majd az idő dönti el. Az viszont tény, hogy nagy hatással volt életünk alakulására, már csak azért is, mert egy nagyhatalom meghatározó képviselője volt. A problémát az okozza, hogy meglepő lépéseket tett, olyanokat, amilyeneket a kommunista nomenklatúrából előkerült tisztségviselőtől aligha vártunk. Elég arra gondolni, hogy ama nyugtalan évben – 1989-ben – nem volt hajlandó a néhai NDK-ba tankokat küldeni, amikor a németek föllázadtak a Honecker vezette kommunisták ellen, s azt mondta, ez a ti dolgotok, oldjátok meg. S ezzel tulajdonképpen kiszabadult a szellem a palackból.
Az a szellem a szabadság szelleme volt, a gond pedig a szabadság fogalmának megítélése. Mert mi is az a szabadság? Ha az ellenkezőjét mondjuk, a terrort, az államterrort, diktatúrát, azt jobban értjük, volt benne részünk bőven.
A kommunista terror kivitelezésének az volt a jellemzője, hogy gazdaságilag nem működött. Ezt volt hajlandó/képes megérteni Gorbacsov, ezen próbált változtatni.
Az elképzelés pozitív volt, ám a módszer, miként láttuk, szintén nem működött.
A régi kommunista káderek, akik csak egyféleképpen voltak képesek gondolkodni, megpuccsolták, s ennek következtében végül szétesett az erőszakkal összetartott Szovjetunió. Gondoljunk csak bele: az orosz birodalom, a cári és a szovjet egyaránt egy démonizált nagyfőnök vezetésével létezett, s az már a lakosok genetikai ismertetőjelévé vált, csak úgy tudták elképzelni a világot. S ekkor jön egy elvtárs, akitől mindenki azt várja, hogy ott folytassa, ahol Brezsnyev közvetlen utódai abbahagyták, Gorbacsov pedig váratlanul azt mondta, hogy tessék kevesebbet inni és többet gondolkodni, mert gazdaságilag ez már így nem tartható. Azt se feledjük, hogy ez azért a Szovjetunión kívül másként hangzott.
A begyepesedett elvtársak és a KGB (bárhogy is hívták az idők során ezt a „szeretetszolgálatot”) Gorbacsov elképzelését képtelenek voltak követni (bár maga Gorbacsov is eme eszmevilágban nőtt föl!). Hiába: más elképzelések, hagyományok, célok tartották őket fogva. Később Gorbacsov (1996-ban) megalapította a szoc-dem pártot (az a név akkor még mást sugallt!), viszont az sem jött be: arrafelé nem volt kellő táptalaja. S bár külföldön tisztelték, s elhalmozták sok kitüntetéssel, otthon nem termett számára babér, ellenkezőleg, jelentéktelenné vált.
És jött (újra!) a KGB – a régi bevált módszerekkel és világlátással. A Szovjetunió néhai tagállamai leváltak, így a régóta építgetett szovjet birodalom kisebb lett, ám a birodalmi elképzelések, berögződések maradtak. Bolsoj – Oroszországban minden nagy, lehetőleg pedig még nagyobb. A tagországok leválása fájdalmas, emészthetetlen tényező lett. Ukrajna lerohanásának is ez egyik fontos oka.
De vajon miért nem jött be Gorbacsov elképzelése, a megfelelő táptalaj hiányán kívül mi oka lehetett? Nehéz megítélni, mi mindent gondolt s képzelt el a Szovjetunió jövőjével kapcsolatban. Azt viszont láttuk: szinte az egyik napról a másikra akarta versenyképessé tenni országát.
Márpedig az ilyen előbb lélektani, szemléleti változást föltételez, az újítások emészthető adagolását, hogy a tömeg támogassa, demokráciát ugyanis nem lehet gombnyomással bevezetni. A pozitív igyekezet ellenére elsősorban a módszerrel lehetett baj, azon belül a tempóval. Jól látható ez a néhai szocialista tábor országaiban, ahol a régi struktúrákat nem is állították teljesen félre, öröklődő gondolkodásmódjuk konzerválódott, s „megalkották” ezáltal a kormányválságos és tehetségtelen ellenzéki zűrzavart.
Van viszont más példa is: Kína. Ott is diktatúra van, kommunista egypártrendszer, s ott is észrevették, hogy a nagy ugrás-féle Mao ötletek nem a legalkalmasabbak a gazdaság versenyképességének növelésére. Úgyhogy kitalálták (Teng elvtárs jóvoltából) a kapitalizmus építését (az sem mintapéldány, de legalább működik) kommunista módszerekkel. Kínával kapcsolatban aligha beszélhetünk demokráciáról, de ez a kínai út reális érzékenységgel vesz tudomást a kínaiak hagyományairól, viselkedésük rúgóiról, s megtartva az egypártrendszer diktatúráját, óvatosan, fokozatos nyitással indultak a kapitalista gazdaságrendszer felé vezető úton. S most már Kína nemcsak „kezd mendegélni csendesen”, miként ezt Petőfi mit sem sejtve megírta Okatootáia című szatirikus versében, hanem olyan világhatalom lett, amelytől mindenki fél, Amerika leginkább. Hősies igyekezetében „térdre szorítaná” Kínát és Oroszországot, holott ezáltal sikeresen önföladásán munkálkodik, Európa pedig stréber kisdiákként utánozza és büszkén tapsikol, milyen jó lesz, ha majd télen energiahiány következtében megfagy, mint Napóleon és Hitler serege Moszkva alatt.
Gorbacsov valamit elmulasztott: mellőzte a türelmet. Mélyreható változásokat egy nép lelkében, pláne egy soknemzetiségű diktatórikus birodalomban hirtelen ötlettel megvalósítani nem lehet, a türelmetlenség ilyen összefüggésben keményen megbosszulja magát
– bár persze lehet, Gorbacsov úgy vélte, nincs idő, sürgősen cselekedni kell. Különben ez lesz a sorsa – némileg más, de hasonló variációban – Európának is, ha Európa nagyon gyorsan nem kap észhez.
Európának ugyanis más demokratikus hagyományai vannak, de úgy tűnik, a neoliberális törtetők a cári/szovjet módszereket igyekeznek alkalmazni. Nem tudom, mit szólt/szólna ehhez Gorbacsov, az ő szemlélete mindenesetre az orosz lélekből táplálkozott. A mienk viszont más. Kudarcából azonban bölcs lenne okulni.
(Aich Péter/Felvidék.ma)