Isten dicsősége az élő ember (Irenaeus egyházatya 180 körül)
Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? (János 5,44)
Éjjel arra riadtam álmomból, hogy besoroltak az ukrán frontra. Nyomasztó, de talán érthető álom. Azon nyomban elkezdtem írni ezt a spirituális jegyzetet. Hiszen elém ugrottak Irenaeus ó-egyházi bölcselő teológus szavai: Gloria Dei vivens homo est – Isten dicsősége az élő ember. Micsoda radikális, merész, mégis mélyen igaz mondat ez az Úr Jézus halála és feltámadása után 150 esztendővel!
S mennyire összhangban van azzal a még radikálisabb jánosi kérdéssel, ami igen súlyos állításokat tartalmaz a történelem végéig, tér-idői, földkerekségnyi érvénnyel! Hiszen hányszor voltunk tanúi mi is csak az utóbbi évtizedekben az Ige igazának: ti egymástól fogadtok el dicsőséget.
Voltak idők, amikor 50–60 éve a gyárakban, a téeszekben, az irodákban dicsőségtáblákat állítottak fel, a legjobban teljesítő munkások, kollégák tiszteletére. Aztán ugyanazok, akik ezt elrendelték, központi parancsra akár börtönbe küldhették, vagy kivégeztethették azt, aki kilógott a „dicsőséges” emberi sorból. És hányan mérték hatalmukat a megszerzett területekkel, a határok kitolásával.
Ennek érdekében nem számított az emberi élet sok milliós pusztulása, a könny és vérzivatarok, a megtépázott szívű anyák, hitvesek gyászba borulása, csak ők elérhessék céljukat. Közben hivatkoztak, hivatkoznak a haza dicsőségére, népük dicsőségére,
ami mögött nagyon kisszerű érdek húzódik meg a keresztyén gondolkodás igei látása szerint: önmaguk dicsőségének, hatalmának kiterjesztése – bármi áron.
S amikor ma azt látjuk, hogy a sárból formált ember újra a sárba hullik, háborúban és békében, békétlen természete, öndicsősége könyörtelen hajszolása következtében, akkor valóban feljajdul a még el nem tompultakban a dávidi zsoltáros lélek: „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem?” (Zsolt 13,2).
Ezen a vasárnapon éppen az a nagy evangélium, hogy lehet másképp, lehet másként – gondolkodni, élni, nevelni. Nem az öntömjénezés korrupt szemléletével, amit már az ó-egyházi teológia nyomán Kálvin jó 500 éve hangsúlyozott: az ember homo incurvatus se, önmagába akadt, önmagába belebonyolódott, bűnlabirintusba belevesző lény Isten nélkül, akinek vágyképzetein még a sötét múlt, az engedetlenség, a vérengzés, a kaini testvérgyilkos ösztön uralkodik.
És ebből a létezési alsóbbrendűségből következik a leverő gyakorlat: az Isten nélküli és az embert, a másikat csak eszköznek, kihasználható féregnek tekintő status corruptionis, a korruptság öldöklő-pusztító státusza. Mert ez így alakult az őseredeti lázadás és Istenhez hasonlóvá válás önteltségében az Édenben, kiűzetett hát méltán az emberpár onnan.
És azóta is tart a történelmi kiűzetés, ha csak a tékozlót visszaváró és bűnfelismerése, beismerése, bocsánatkérése nyomán visszafogadó irgalmas Atya elé nem hullik egy-egy ember, család, nemzet, hogy kiemelje a kegyelem a romlottság státuszából arra a létrangra, amit Irenaeus egyházatya felismert: Isten dicsősége az élő ember.
Ennek a radikálisan szép és zöld jelzést, hazavezető utat nyitó igazságnak a megvalósulása lett Jézus Urunk élete, Aki az Atya dicséretéért jött a földre, meg hogy az elrontott, szétroncsolt, totálisan rövidzárlatos Isten-ember kapcsolatot megjavítsa, helyreállítsa. Solus Christus – Soli Deo Gloria.
És a dolgok nagyon is összefüggenek. Amíg nem áll helyre az emberi szívben, s ez a reformáció egyik lényegi mozzanata, az Isten dicsőségének felismerése, szolgálatának boldog elköteleződés, Jézus nyomán: Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál. Most te dicsőíts meg Atyám, önmagadnál (János 17,4-5) – addig nem fog igényünk lenni az embertárs, a társaink, útitársaink, bajtársaink, eszmetársaink, hittársaink értékként történő, valóságos, nem szavakkal, hanem életgyakorlattal történő elfogadására.
Ahol az ember maga vagy a hatalom, az ideológia lesz a legfőbb dicsőség hordozója, ott és addig az embertárs sem fog sokat érni. És ennek a lejtmenetnek minden időben fennáll a kísértése, mert az ördög tényleg nem alszik. Szertejár a földön, hogy a világot megvezesse, félrevigye, megosztást támasszon, hogy aztán széthulljon darabjaira minden.
Háztetőkről kellene hirdetni, a médiában naponta szólni róla, önhatalmukat propagáló médiahadjárat helyett iskolában és családokban, templomokban és nyilvános vitákon, de a szív belső kamrájában is végre meg kellene húzni a vészharangot, s nem pusztán a veszedelmet jelző szirénák visítására válni éberebbé, erről: Isten dicsősége az élő ember.
Az, aki Krisztusban, az Ecce Homoban, az igaz és tiszta emberben, a „csak” emberben, a minden körülmények között embernek maradó homo humanusban, a Deus homoban, az emberré alászállt Élet Kenyerében találhatja meg értékét, mértékét, célját, és felemelő, örökké érvényes tízparancsolatos, szeretetparancsolatos létezési koordinátáit, emberi lényegét. A földön járó csillaglátók közé emelő ingyen kegyelmet. Ha távolról is, meg ha lehajtott fővel is, de látja az Eljövendő Eljöttet, Isten emberszeretetének tökéletes, testet öltött Szentjét.
Bolyai János, a világhírű erdélyi matematikus zseni Üdvtanában a 19. század első felében olyan tapintattal írt a másként gondolkodókról, hogy az ma is megszégyenítő, ösztönző és szemnyitogató. A legnagyobb protestáns filozófussal, Kanttal sok mindenben nem értett egyet. De ezt a lehető legtapintatosabban, érvekkel fejezte ki, tisztelettudó módon. Nem az embert vette semmibe, hanem nézeteit cáfolta, így forgatva a szót: „A különben sok érdemű, és szépelméjű Kant…”.
Csillagfény messzeségben jár a mai közbeszéd, a személyes véleménynyilvánítás stílustalansága ettől a bibliai viselkedéskultúrát minden tekintetben napi gyakorlattá, etikává, sőt etiketté emelő, megélt Bolyai stílustól! Való igaz: ahol Isten megszűnik az emberben nagy Istenként létezni, ott az emberek is törpévé, rabszolgává, puszta robotokká törpülnek. Vegyük komolyan az Ige és Irenaeus, meg Bolyai figyelmeztetését és útmutatását. Merjünk szembe úszni a szennyes árral, annak az ugyancsak bölcs, még ha radikális mondásnak a szellemében: csak a döglött halak sodródnak az árral!
A fent idézett jánosi Igéhez kapcsolódik egy imádság H. Bretschneider A szabadság és egység csodái című könyvéből (2014): Tégy szabaddá minket arra Urunk, hogy egymást támogassuk és segítsük, minden ellenszolgáltatás nélkül.
Ajándékozz nekünk örömet Urunk ahhoz, hogy másoknak a javára és ne ellenére éljünk. Kérünk, gyógyítsd meg, emeld fel a korrupció és a hatalmi visszaélések áldozatait!
S hogy magyar kincseinkből is előhozzunk ezen a vasárnapon és útravalóul a fentiekkel összhangban a jövő hét minden napjára, itt egy gyönyörű idézet Pilinszky Jánostól: „Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek – W. Whiteman – A vers a szív szépségéről beszél. Csendes és bensőséges szépség ez, melynek jóság a neve. A világ telve van ilyen nagyon csendes szépséggel… Ők dolgoznak, imádkoznak és szeretnek. Kórházak, templomok és otthonok csendjében ők virrasztanak érettünk, s talán senki se gondol arra, hogy tűntükkel pótolhatatlan kincset veszítünk el. Árnyékban állva az idősek dajkálják a világot!” (Névtelen dicsőség, 1960).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
