Az újdonsült szlovák külügyminiszter a Rzeczpospolitának adott interjújában pszichológiai ihletésű gondolatokat fogalmazott meg a magyarság és szlovákság lelki világáról, nem mellesleg betekintést engedve a sajátjába is. Rastislav Káčer nyugalmának megzavarására is alkalmas a korábban már több szlovák politikus szemét szúró, Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép, mely szerinte Orbán Viktor irodájának a falát díszíti (Korčokék Potápi Árpád János irodájában látták a párját).
Részben pozitív előrelépésnek tekinthetjük, hogy nem vizionált a szlovákság ezeréves magyar elnyomásáról, mint korábban sok szlovák „államférfi“, hanem kiemelte, hogy a szlovákok ezer éve együtt élnek a magyarsággal, ez „egy ezeréves házasság, amelyben voltak jó és rossz dolgok, de a szlovákok és a magyarok kapcsolata jó házasság volt, a két fél egyenrangú volt, ha ez nem lett volna, a szlovákok nem élték volna túl”. Majd azzal folytatta, hogy „ez az összefüggés nem kérdőjelezhető meg a 20. század fordulóján bekövetkezett magyarosítás vagy a Trianon utáni rossz hangulat miatt.”
A továbbiakban úgy vélekedett, hogy „Trianon után azonban kicsit traumatizálódtak a magyarok”. Az értelmező szótár szerint a trauma annyit jelent, mint a szervezetet érő hirtelen, erős (testi vagy lelki) hatás, ami kisebb-nagyobb mértékben megzavarja annak megszokott működését.
A fogalom jelentésének ismeretében vajon lehet-e kis traumatizálódásnak nevezni, hogy az ország lakosságának egyharmada (hárommillió magyar) kisebbségi sorsa jutva idegen hatalom polgára lett, hogy az ország területének kétharmad részét a diktátum a szomszédos országoknak adta,
ezzel nagy részben megfosztotta ásványi nyersanyagforrásaitól, energiahordozóitól, nehéz- és könnyűipari gyáraitól, vasúthálózata és vasúti járműállománya nagyobb részétől, turisztikai értékeitől, amihez még jóvátételi sarc is járult?
Valóban kis trauma lenne, hogy az ország elveszítette egyetemeit, alsó- és középfokú iskoláink százait, múzeumait, nemzeti emlékhelyeit, számos színházát, könyvtárát? Tényleg kis traumát okozott a határokon túl rekedt magyarságnak, köztük 1 millió 70 ezer magyar embernek, akiket a frissen kikiáltott Csehszlovákiához (a mai Kárpátalja területét is beleértve) csatoltak?
Ezután a magyarok tízezreit utasították ki az országból, emlékműveiket lerombolták, nyelvüket másodrangú nyelvvé tették, iskoláik egy részét bezárták.
Vagy kis trauma lett volna a későbbiek során elszenvedett teljes jog- és vagyonfosztás, a szülőföldről való elűzetés, a kitelepítések, a deportálások, az üldöztetések, a többségi társadalomtól való elszigetelődés, az erőszakos asszimiláció, melyek egy része máig tart, s melyekért máig nem kért bocsánatot senki? Nem folytatom, hiszen minden anyaországon kívül rekedt, köztük felvidéki magyar hosszasan sorolhatná a saját családja példáit.
Ez nem kis traumatizálódás, ami kisebb-nagyobb mértékben megzavarja az ember mindennapi életét, hanem nemzedékeken át öröklődő, soha be nem gyógyuló seb, mellyel együtt kell élni, de amelyet soha nem lehet feledni.
S igen, innen ered a trianoni területeket ajándékba kapott népek paranoiája, Káčer ugyanis azzal folytatta, „a szlovákoknak, a románoknak, Kárpátalja és Vajdaság lakosainak azonban van okuk paranoiára. Mert ha ránézünk a magyar miniszterelnök irodájára, ott egy óriási térképet láthatunk a történelmi Magyarországról. A bécsi és a berlini kancellári hivatalban nincs ehhez hasonló térkép” – kifogásolta a tárcavezető.
„Jogunk van a paranoiához. A határok ki vannak jelölve, az országhatárok csak konszenzussal változtathatók meg, más módon nem. Mi bizakodva tekintünk a jövőbe, de tudom, hogy figyelembe kell vennünk ezeket az aggályokat, mert a paranoia néha valóra válik” – összegezte Rastislav Káčer az interjúban.
Ennek a paranoiának pedig ott a gyökere, hogy ők is tudják, igazságtalanul jutottak ezekhez a területekhez, melyek „kissé traumatizált“ lakosságának jogtiprása sajnos a mai napig tart. Ezért vörös posztó az a bizonyos sokat emlegetett térkép, mert mélyen elnyomott, be nem ismert lelkiismereti aggályokat (is) okoz.
(NZS/Felvidék.ma)
