Pelle Veronika, Rimaszombat szülötte, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszékének oktatója és kutatója, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság médiatudatosság-szakértője volt a vendége a rimaszombati Baráti Körök legutóbbi összejövetelének. „Folyton a telefonját nyomkodja” címmel tartott előadást, melyben az okostelefon-függőségről és a mindennapok médiatudatosságáról szólt. A Felvidék.ma kérdéseire is válaszolt.
Az előadásból is kitűnt, hogy fontos azt tudni, hogy önmagában nem a technológiával van a gond, tehát nem az okoseszközök, az okostelefon az, ami jó vagy rossz, hanem hogy az ember hogyan és mire használja. Miről is szól a médiatudatosság?
Pont arról, hogy megtanuljuk úgy használni ezeket az okoseszközöket, hogy az előnyeiket kihasználjuk, mindemellett viszont a hátrányaikat, a kockázataikat, a veszélyeiket elkerüljük. Én példaként szoktam erre hozni a kés analógiáját, hiszen az is egy olyan eszköz, ami nem önmagában jó vagy rossz. Ha rendeltetésének megfelelően használjuk, akkor a mindennapjaink, a háztartásunk nagyon hasznos eleme – elég nehéz például nélküle elképzelni a főzést vagy az étkezést. Ha viszont nem arra használjuk, amire kellene, és visszaélünk vele, akkor komoly szenvedést tudunk vele okozni magunknak vagy másoknak. Bizonyos értelemben az okoseszközeink és a médiumok is ilyenek: ha tudatosan, bölcsen, felelősen tudjuk őket használni mind a magunk, mind mások irányában, akkor hatékonyabbá teszik és segítik az életünket. Ha nem, akkor egy-egy online kihívás vagy internetes zaklatás vége akár tragédia is lehet. Ehhez kell a médiatudatosság: hogy legyen elég tudásunk, készségünk, felvértezettségünk ahhoz, hogy a lehetőségeiket javunkra használjuk, a veszélyeiket viszont elkerüljük.
Az okostelefonok főleg, de mindenféle okoseszköz korosztálytól függetlenül mindannyiunk életében jelen vannak, szerves részei az életünknek. Mik a tapasztalatok, hogyan és mennyit használjuk?
A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál végzett országosan reprezentatív kutatásunkban a 7–16 éves magyar gyermekek médiahasználatát vizsgáltuk. A legutolsó adatgyűjtés és az azt megelőző között eltelt három évben, 2017 és 2020 között például azt láttuk, hogy a 7–8 évesek körében megduplázódott a saját mobiltelefonnal rendelkezők aránya és megháromszorozódott azoknak az aránya, akik jelen vannak a közösségi médiában. 7–8 évesekről beszélünk, miközben a közösségi médiába való belépés korhatára szabály szerint a 13 éves életkor. Vagyis ezek a gyerekek úgy kerülik meg a belépési korhatárt, hogy a regisztrációnál valótlan születési évet adnak meg.
Mi ezzel a legnagyobb probléma?
A közösségi médiába való belépéssel megnyílik a gyerekek előtt az online világ, és ha a szülő nem figyel oda eléggé, nem alkalmaz technikai beállításokat, szűrőket, nem kezeli tudatosan az adatvédelmi beállításokat, és nem beszélget a gyermekkel az online színtér kockázatairól, akkor ez a világ – annak minden felnőtt vagy a gyermek életkorának nem megfelelő tartalmával együtt – tárul fel teljes tárházával előttük. Ezért nagyon fontosak az adatvédelmi beállítások, de az otthoni szabályok is, a digitális házirend, és ezen belül az is, hogy ezek a szabályok ne csak az okoseszközök használatának időbeli korlátozására vonatkozzanak. Nem mindegy ugyanis, hogy az időnket az online színtéren mivel töltjük. Ezek az okoseszközök eleve úgy vannak tervezve, hogy odaszögezzenek bennünket a képernyőre, hogy függőséget okozzanak. Azok a médiaingerek pedig, melyek a képernyőkön keresztül érnek bennünket, alakítják az agyunkat. A kutatásunkban azt láttuk, hogy a 15–16 évesek napi képernyőideje átlagosan 4 óra, de a szüleiké, a felnőtteké sem sokkal kevesebb. És ezek az adatok már nem frissek (nemsokára indul a kutatásunk új adatfelvétele), ráadásul önbevalláson alapulnak, vagyis a valóság ennél magasabb számokat mutat, csak a látencia nehezen mérhető. Mindannyian érzékeljük, hogy milyen könnyen beszippant bennünket az okostelefonunk és a közösségi média, és gyakran a felnőtteknél sincs meg a kellő önkontroll, a tudatos használat. Egy még fejlődésben lévő, éretlenebb személyiséggel rendelkező gyermeknél vagy kamasznál pedig, aki még nem látja ennek a következményeit, még nehezebb megtartani az önkontrollt.
Pelle Veronika előadás közben (Fotó: Máté Elza)
Ezek szerint ezen a területen is fontos a példamutatás.
Mint ahogy a gyermeknevelésben mindenhol. Ha azt várom el a gyermekemtől, hogy kevesebbet lógjon a telefonján, akkor fontos, hogy mutassak neki jó példát azzal, hogy én se a képernyőnek adom az időmet, a figyelmemet, a tekintetemet, hanem neki. És még az is lehet, hogy én nem TikTok-videókat nézegetek azon a képernyőn, hanem az e-mailjeimre fordítom a figyelmemet, munkára használom, de ettől ő még azt látja, hogy „anya, apa is a telefonon lóg”.
Milyen veszélyeket rejt a fiataljaink számára, ha nem tudatosan használják eszközeiket, s nem óvják az adataikat? Illetve milyen egészségügyi problémák adódhatnak a túlzott eszközhasználatból?
A túlzott eszközhasználat kapcsán a leggyakrabban a fizikai egészségünkre gyakorolt hatást szokták emlegetni: a testi elváltozásokat (főleg a hátgerincét, a helytelen testtartásét), a testkép- és evészavarokat, a kék fény okozta látásromlást és a fényszennyezés és ingerdömping okozta alvászavarokat. Említettük már azt is, hogy a folyamatos és intenzív médiafogyasztás alakítja az agyunkat, ami kihat a tanulásunkra, az olvasásunkra, a memóriánkra, fragmentálja a figyelmünket, csökkenti a koncentrációs képességünket. És emellett nagyon fontos a közösségi médiában megjelenő tartalmak hatása a mentális egészségre és jóllétre is, ami önértékelési zavarokhoz, társas magányhoz, szorongáshoz, akár depresszióhoz is vezethet. Az, hogy egy kockázatból valós veszély válik-e, nagyon sok mindentől függ, és korosztályonként is eltérő, hogy egy szülőnek mire kell jobban odafigyelnie. Míg egy kisgyermeknél az a fontos, hogy időben minimalizáljuk az eszközhasználatot, azaz csökkentsük a képernyő előtt töltött időt, és csak az életkorának megfelelő és építő tartalmakat, meséket válasszunk (a legjobb persze, ha a képernyő helyett valódi könyvből olvasunk neki mi magunk mesét), addig egy kamasznál már más problémák is előjönnek. A leggyakoribbak az online ismerkedés kockázatai, a cyberbullying, vagyis az internetes zaklatás, de akár a különböző netes kihívások, a felnőtt tartalmak, vagy egy gamer gyereknél a videójáték-függőség, a játékban megjelenő mikrotranzakciók vagy az ártalmas nyelvezet lehet az, ami aktuálisan a legnagyobb veszélyként jelenik meg.
Nyilván ezért is van arra szükség, hogy akár az iskolában, de akár odahaza is bizonyos szabályokat, korlátozásokat bevezessenek.
A szabályok azért is fontosak, hogy ne hátráltassa a tanulást és a tudáselsajátítást az, hogy a figyelmük folyamatosan meg van zavarva, hogy az eszközt igazából nem az épülésükre használják ki, hanem olyan tartalmakat osztanak meg egymással, amelyek a veszélyeket erősítik. A gyerekek sokszor olyan képeket és videókat látnak egymás készülékein, vagy osztanak meg egymással, amelyek életkoruknak nem megfelelőek, vagy ha a már említett internetes zaklatás jelenségére gondolunk, amelyekkel bántják egymást. Ha egy ideális világban élnénk, ahol mindenki médiatudatos lenne és csak a jóra használná az okoseszközét, a veszélyeit pedig el tudná kerülni, akkor nem lenne szükség szabályokra, korlátozásra, tiltásra. De sajnos nem ez a helyzet. Az iskolai tiltás értelemszerűen nem megoldás, de korlátokat támaszt abban, hogy az a gyerek, aki az okostelefonja fölött magától nem tud önkontrollt gyakorolni, azzal tudjon foglalkozni, ami az iskolában a dolga: figyelni a tananyagra, a tanárra, a tudás elsajátítására.
A rimaszombati közönség (Fotó: Máté Elza)
Mit tehetünk a tudatosabb médiahasználat érdekében?
Először meg kell értenünk, hogyan hatnak ránk ezek az eszközök, hogyan vannak úgy tervezve mind a közösségimédia-platformok, mind maguk az eszközök, hogy odaszögezzenek minket, és minél több időt töltsünk rajtuk. Ha értjük a mögöttes mechanizmust, akkor már könnyebben tudunk elindulni azon az úton, hogy tegyünk a hatásuk ellen valamit. Önkontrollal, jó szokások bevezetésével sokat tehetünk. Az előadásban néhány olyan tippet és tanácsot is megosztottam, hogy hogyan lehet erre odafigyelni a családban, hogyan segíthet ebben egy digitális házirend bevezetése, de akár egyénileg is mit lehet beállítani a telefonon, vagy milyen szokásokat lehet az életünkben bevezetni ahhoz, hogy egészségesebb mederben tartsuk a médiahasználatunkat.
A rimaszombati közönség hálás volt, hogy a szülővárosába is elhozta ezt az előadást.
Nekem a médiatudatosság témája szívügyem, szakmai misszióm. Mindkét munkahelyemen ezzel foglalkozom, oktatom, kutatom, nemzetközi munkacsoportokban képviselve igyekszem ezt az ügyet kollégáimmal együtt előrevinni, és tennivaló van bőven. Ezért sajnos általában szűkös az időm, most sem volt egyszerű időpontot találni, de örülök, hogy végre sikerült. Nagyon-nagyon megtisztelő volt számomra a felkérés, és hálás vagyok, hogy a szülővárosomba is elhozhattam ezt a témát. Fontos számomra, hogy Magyarországon élve képviseljem a rimaszombatiakat, a gömörieket, a felvidékieket, a határon túliakat, ezt mindig is küldetésemként éltem meg. De az is legalább ennyire fontos számomra, hogy legalább egy kicsit visszaadjak a szülőföldemnek abból a tudásból, ami innen indult, amit a tanáraimtól itt kaptam, amit innen vittem tovább, hogy később erre építhessek. Ezért is nagyon hálás vagyok, hogy most egy töredéknyit visszaadhattam ebből, és egészen meghatódtam, amikor a közönség soraiban szeretett alapiskolai és középiskolai tanáraimat megláttam.
Milyen út vezetett idáig, melyek voltak azok a lépcsőfokok, amelyeket megjárt, hogy megtalálja a helyét?
Akik ismernek engem az itthoniak közül, a tanáraim, osztálytársaim, szeretteim, mindannyian tudják, hogy nagyon nehéz volt számomra a pályaválasztás. Mindig sok minden érdekelt: a reál tantárgyaktól a humánig, a matematikától a nyelvhelyességig, a zenétől a sportig. Úgyhogy az egyetemválasztás nagy dilemma volt számomra, mert még a beiratkozás előtt is azon vacilláltam, hogy a pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemre iratkozzak-e be vagy a budapesti/piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karára. Más-más ország és oktatási nyelv, két különböző pálya, két egészen eltérő életút ígérete. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy végül az utóbbi egyetemen kötöttem ki. Aztán bár nem voltak olyan ambícióim, hogy doktori képzésen folytassam a tanulmányaimat, tanáraim bátorítására beadtam a jelentkezésemet, így a doktori képzést a Budapesti Corvinus Egyetemen kezdtem el, és azóta is ott vagyok. Nagyon hálás vagyok egyébként ezért a bátorításért a témavezetőimnek és a magyarországi egyetemi oktatóimnak, mert én azt tapasztaltam, hogy mi, határon túliak sokszor küzdünk önbizalomhiánnyal és kisebbségi érzéssel, ami a közegünkből az életünk során valahogy észrevétlenül belénk szocializálódik, és az átlagosnál több pozitív visszacsatolásra van szükségünk, hogy elhiggyük magunkról, mire vagyunk képesek. Vagy legalábbis én így voltam, s még mindig így vagyok ezzel. Persze sokat segített ebben a külföldi félév, és a külföldi tanulmányutak, csereprogramok is. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál pedig kilenc éve kezdtem el dolgozni, és nagyon szerencsés volt az, hogy a két feladatkör összeért, mert a két munkahelyemen ugyanannak a témának a különböző megközelítéseivel foglalkozom: amit az egyik helyen képviselek és kutatok, azt a tapasztalatot be tudom hozni az oktatásba, és fordítva.
Pelle Veronika előadás közben (Fotó: Máté Elza)
Ez utóbbiról esetleg megtudhatunk még többet, hogy mi az, amit ott végez?
Persze! A hatóságnál én a Gyermekvédelmi Főosztályon dolgozom, amelynek a fókuszában a digitális gyermekvédelem és a médiatudatosság áll. Ennek keretén belül a hatóság működtet három Bűvösvölgy Médiaértés-oktató Központot diákok számára; a tanárokat oktatási segédanyagokkal segítjük; a szülőknek pedig a gyerekaneten.hu oldalunk szól, amelynek célja, hogy segítse őket abban, hogy megismerjék azt az online világot, amelyben gyermekeik idejük nagy részét töltik, és így könnyebben tudjanak annak jelenségeiről, lehetőségeiről és veszélyeiről is beszélgetni velük. Emellett ingyenesen letölthetők a kiadványaink, amelyek a média különböző, fiatalokat érintő témái és jelenségei kapcsán nyújtanak segítséget. Illetve most indul majd az újmédia-pedagógiai képzésünk második évfolyama, amelynek résztvevői a médiaértést és a digitális tudatosságot elősegítő szakemberekké válhatnak. Ezenkívül a hatóság működteti az Internet Hotline jogsegélyszolgálatot is, amely különböző online jogsértések esetében segít a felhasználói bejelentések kezelésében.
Én pedig egyrészt a kutatásokban veszek részt, a fentebb idézett nagymintás digitálisszülőség-kutatásunkat koordinálom, másrészt az Európai Bizottság keretében vagy annak tanácsadó testületeként működő, a médiatudatossággal és a biztonságos internethasználattal foglalkozó nemzetközi szakértői csoportok munkájában képviselem Magyarországot Brüsszelben. Emellett a mostanihoz hasonló ismeretterjesztő és tudatosító előadásokat szoktam tartani. Azt látjuk, hogy nagyon nagy az igény erre, gyakran hívják ezzel kapcsolatban a főosztály munkatársait konferenciákra, workshopokra, iskolákba, szülői klubokba.
Milyen lehetőségeink vannak arra, hogy például a felvidéki iskolákkal felvegyék a kapcsolatot, van-e ilyen együttműködés?
A főosztályos kollégák már voltak előadni Révkomáromban, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi összmagyar tanár- és diáktáboraiban is találkozhatnak velünk a felvidékiek, a határon túli közösségek viszonylatában pedig hamarosan készülünk Erdélybe is. Igyekszünk minden felkérésnek eleget tenni, ami csak az időnkbe belefér, mert mindannyian elkötelezettek vagyunk az ügy iránt, és az elnök úr is abszolút támogató a határon túli együttműködések irányában is. Ha csak egyetlen szülő, tanár vagy diák is másképpen gondolkodik egy-egy ilyen előadás után a saját médiahasználatáról, tudatosabban kezeli az eszközeit, biztonságosabban mozog, bölcsebben dönt és felelősebben, empatikusabban kommunikál az online térben, akkor már megérte.
Köszönöm a beszélgetést, további jó munkát kívánok!
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
