Az elmúlt napokban bejárta a sajtót és a közvéleményt az az incidens, amely a szombati Slovan Bratislava–DAC bajnoki rangadó alatt zajlott a pozsonyi lelátón. A hazai ultrák egy újabb provokatív megnyilvánulással igyekeztek gúnyt űzni a dunaszerdahelyi csapatból és annak magyar szurkolótáborából: olyan molinót feszítettek ki, amelyen Szlovákia déli szomszédjaként Mongólia szerepelt. A DAC hétfőn kiadott hivatalos közleményében határozottan elítélte a történteket, panaszt tett a Szlovák Labdarúgó-szövetségnél, és teljes körű kivizsgálást sürgetett. Az eset jelentős visszhangot váltott ki nemcsak a sportvilágban, hanem a közéletben is.
A Slovan-ultrák minden bizonnyal nem csupán földrajzból, de történelemből sem jeleskednek, hiszen provokatív megnyilvánulásaik alapvető tényismeretek hiányáról is árulkodnak, ezért jelen írás nem a Slovan szurkolóinak minősíthetetlen és gyalázatos, rendszeresen ismétlődő uszítására kíván fókuszálni, hanem a csapat történetének egyes fejezeteire, hiszen kevesen tudják, de
az „égszínkék” klub közel százhat éves történelme során számos magyar ajkú vagy magyar kötődésű edző is meghatározó szerepet játszott az együttes életében.
Idő hiányában ezúttal nem volt lehetőség alaposan feltérképezni, mely szlovák vezetőedzők voltak azok, akik beszéltek magyarul a Slovan történetében, így most csupán azokra a személyekre fókuszálunk, akikről bizonyosan tudható, hogy anyanyelvi szinten beszéltek „mongolul”. Elnézést: magyarul!
A „dicső csapat” 1919. április 1-jén alakult a Pannónia nevű kávézóban. Az első másfél évtizedben az amatőr csehszlovák és a szlovák labdarúgó-bajnokságban szerepelt, mely szintén amatőr szinten zajlott. Ebben az időszakban kétszer is sikerült megnyerniük a csehszlovák bajnokságot: először 1927-ben, majd 1929–30-ban. Miután a csehszlovák élvonalbeli bajnokság átszervezésre került, az 1. ČsŠK Bratislava 1935–36-ban csatlakozhatott a legmagasabb osztály küzdelmeihez.
És itt lép színre első magyar hősünk, a tragikus sorsú Braun József, aki a II. világháború alatt munkaszolgálatosként vesztette életét. Játékosként 28 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, és az MTK legendájaként ismerték.
A Csibinek becézett Braun 1934-ben csatlakozott a csapathoz, és az ő irányításával kezdődött meg a professzionális bajnokságra való felkészülés.
Mint edző, nagy hatással volt a klubra, amely 1935–36-ban már csatlakozhatott a csehszlovák labdarúgó-bajnokság első osztályához, ahol viszonylag eredményesen szerepeltek. Az első szezonban a csapat – bár nem kis balszerencsével – a hetedik helyen zárt, a következő években pedig a negyedik és az ötödik helyet szerezték meg.
Braun Józsefet az 1937–38-as szezonban az ugyancsak magyar válogatott labdarúgó, Jávor Pál (nem a legendás színész – a szerk. megj.) váltotta a csapat edzői posztján. Azonban 1938-ban ismét Braun került vissza a kispadra. Bár Csibi eredményesen irányította a csapatot, sorsa kedvezőtlen fordulatot vett a pozsonyi klubnál, és még ugyanebben az évben kénytelen volt távozni. A nácizmus térnyerésével és az antiszemitizmus erősödésével – amely Európában és Szlovákiában is egyre inkább felerősödött – Braunt zsidó származása miatt eltávolították a csapat éléről.
Braun József (Fotó: Wikipédia)
Most egy rövid időugrást teszünk az 1950-es évekbe. Bár nincsenek pontos adataink arról, hogy a szövetségi kapitányként Ghánát, Kínát és Nigériát is irányító Ember József 1959-ben hány hónapot töltött a klubnál, viszont ő is szerepel Slovan magyar nemzetiségű vezetőedzői között.
A budapesti születésű Borhy Károly neve az elmúlt évtizedekben szinte teljesen feledésbe merült, de a Losoncon elhunyt magyar származású szakvezető az egyik legelismertebb honi vezetőedző volt akkoriban. A „ČH Bratislava” (ma: Inter Bratislava) elnevezésű csapattal 1959-ben bajnoki címet szerzett a szlovák élvonalban. Szintén kevesen tudják, de
Borhy irányította szövetségi kapitányként az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokságon a csehszlovák válogatottat.
A korabeli szakújságírás is elismerően írt Borhy szakmai tudásáról, dicséretben nem ismerve határokat, és kiemelte csapata dinamikus, valamint erőnlétileg kiválóan felkészített játékosait. Borhy a Slovan csapatát az 1961–1962-es szezonban irányította.
A DAC történetének egyik legsikeresebb edzője, a kassai születésű
Pecze Károly – mielőtt a sárga-kék csapatot a máig egyetlen kupagyőzelméig vezette – az 1983/1984-es szezonban szintén ült a Slovan kispadján.
Ha áttekintjük a Slovan edzőinek teljes listáját, a fent említetteken kívül több olyan árulkodó családnév is feltűnik, amelyek valószínűsíthetően magyar kötődésűek lehetnek. Mivel azonban nincsenek kézzelfogható bizonyítékaink, nem kívánunk felesleges találgatásokba bocsátkozni. Ezt inkább meghagyjuk a Slovan szurkolóinak, akik számára a történelem hamisítása nem okoz lelkiismeret-furdalást, sem álmatlan éjszakát.
A klubnál játékosként és edzőként is megforduló, ipolysági születésű Ferdinand Daučík – aki később többek között irányította az FC Barcelona csapatát is, és számos rangos spanyol trófeát szerzett – is minden bizonnyal jól beszélt magyarul. 1949-1950-ben ugyanis egy disszidált magyar játékosokból álló csapatot, a Hungária együttesét edzette, amely felkészülési mérkőzéseken többek között legyőzte a Real Madridot is.
Az említett „disszidált csapatot” erősítette az FC Barcelona történetének egyik legnépszerűbb labdarúgója, a magyar labdarúgás egyik legkiválóbb egyénisége, Daučík sógora,
Kubala László is, aki 1946 és 1948 között futballozott a Slovan csapatában.
Kubala László (Fotó: Wikipédia)
Ha már a klub magyar származású játékosairól is szót ejtettünk, érdemes megemlíteni, hogy a Slovan színeiben több magyar nemzetiségű labdarúgó is megfordult a közelmúltban. Az 1990-es évek végén például a hússzoros magyar válogatott labdarúgó, Keresztúri András is viselte a klub mezét.
A 2010-es években pedig már olyan meghatározó magyar válogatott játékosok is szerepeltek a csapatban, mint Priskin Tamás és Holman Dávid.
Rajtuk kívül több felvidéki labdarúgó is játszott a Slovannál, például a többszörös szlovák válogatott Saláta Kornél.
Bár a Slovan-ultrák a saját klubjuk történelmének valóságát aligha ismerik – vagy nem is érdekli őket –, mindenképp érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy a futball igazi esszenciája nem a gyűlölet szításában, hanem a kölcsönös tiszteletben rejlik.
A múltat hamisítani könnyű, de a valódi sportemberi és emberi értékeket nem lehet elrejteni – azok minden korban megmaradnak.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
