A Lélek ott is dolgozik, ahol emberi szem csak veszteséget lát. Ahol térképek szétszabdalták, amit a szív egynek érzett – ott a Lélek új barázdát vág, csendesen, hűséggel. Amikor 1920. június 4-én megszólaltak a harangok, nem fegyverre, nem gyűlöletre hívtak. A magyar nép akkor gyászmisére ment, nem tüntetésre. Fájdalmát nem az utcára, hanem Isten elé vitte. És ezzel kimondta: a nemzet igazán ott marad meg, ahol imádkozik. Ott, ahol térdre borul – nem a világ, hanem az Úristen előtt.
Az a leborulás volt az első lépés az összetartozás mélyebb, lelki felismerése felé. Mert az igazi egység nem határokban, hanem hűségben mérhető. Nem zászlókban, hanem áldozatban. Nem politikai szólamokban, hanem a Lélek csendes munkájában, amely nem engedte el a nyelvet, az imát, a nemzeti imádságainkat.
„Keresztény hitünk és magyar voltunk: ez a kettő tart meg bennünket a legnehezebb időkben is”
– írta gróf Esterházy János, aki maga is a Lélek tanúságtevője lett a szenvedésben.
A Szentlélek ma is arra hív, hogy ne csupán egymás nyelvét, hanem egymás szívét is megértsük. Mert a magyar nemzet nem szétesett, hanem szétszóratott – s ez nem vég, hanem kezdet. Ahogyan az Egyház is pünkösdi lánggal indult el a világba: nem bezárkózva, hanem megnyílva, nem önmagába fordulva, hanem másokért élve.
Szent II. János Pál pápa mindennek fényében így buzdít:
„A nemzet jövője a múlt emlékezetéből és a jelen felelősségéből születik.”
Így pünkösd közeledtével nemcsak azt kérjük: „Jöjj el, Szentlélek!”, hanem azt is:
„Taníts meg minket összetartozni!”
Nem egymás ellen, hanem egymásért.
Nem bezárkózva, hanem megnyílva – a Lélek tüzében.
Mert ahol a Lélek él, ott a gyász is átalakul könyörgéssé.
És ahol a Lélek vezet, ott a nemzet nem elsiratja önmagát – hanem újra útra kel, Krisztusban egységre találva.
Nagy Péter János
