„Otthonra vágyunk, hazavágyunk, hogy a föld, ahol élünk, igazi otthonunk, valódi hazánk lehessen. Ahol megfogva egymás kezét, magyarként, emberi arccal, megtartó hittel és hitvallással a pokol kapui sem vehetnek rajtunk erőt. Mert nem vagyunk árvák, van édesanyánk, aki nem mondott le rólunk, akit mi sem tagadtunk meg. Sem édes hazánkat, sem mennyei pártfogónkat” – mondta Mihályi Molnár László, a Csemadok Kassa-környéki járási elnöke a nemzeti összetartozás napja alkalmából Restén rendezett Bódva-völgyi és csereháti emlékezés alkalmával. Az alábbiakban az ő beszédét idézzük.
Nem ünnepelni jöttünk, hanem emlékezni. Mint amikor összejön a család, a rokonság, és elhunyt elődeink fényképe előtt vagy a temetőben megfogjuk egymás kezét. Tudatosítva, hogy egy vérből valók vagyunk, összetartozunk. Vannak közös titkaink: összeköt a származás, a közös múlt, a hagyomány és a nyelv, ezért megértjük egymást.
Június 4. – népünk, nemzetünk történelmének gyásznapja, nyitott sebe. Az emlékezés, a tisztánlátás és az együvé tartozás érzése gyógyító erő. Amióta ember az ember, azóta vágyik otthonra, szeretetre és biztonságra. Gondoskodó családra, otthonra, hazára és gondviselő, lélekemelő Istenre! Ez a létünk és jelenlétünk meghatározó és pótolhatatlan tartópillére.
Életünk örökös honvágy, örökös honfoglalás, örökös hazatérés, amiért magyarként naponta meg kell küzdenünk itt az őshonos birtokunkon, a feldarabolt Kárpát-medencében, a megrabolt, kifosztott, meggyötört Felvidéken: szülőföldünkön. Ezt nem érti, aki nem érzi, s aki nem érzi, annak nem fáj.
Meg kell küzdenünk a bitorlókkal és a jóhiszemű balekokkal, akik ajándékba kapták a fosztogató tolvajoktól. Meg kell küzdenünk a démonokkal, a birtokleveleket hamisító uzsorásokkal, a történetírást meggyalázó ripacsokkal és a tények ismeretének elsikkasztóival, emberi alapértékeink megkérdőjelezőivel, akik között népünk soraiból pénzzel, ranggal, hírnévvel elcsábított bérencek is akadnak. Mert ezeknél bizony a haszon és előny reménye vetekszik az ősök tiszteletével.
De meg kell küzdenünk a sopánkodó kishitűséggel is. Azzal a téveszmével, hogy ebben a sötétségben nincs értelme világosságot gyújtani, lapuljunk meg, ne vegyenek észre.
Azt hirdetik, hogy nem érdemes küzdeni őseinktől kapott örökségünkért: nyelvért, hazáért, és nem kell bűntudatot ébresztenünk a jogtiprókban, ezért ne is követeljük az önrendelkezés jogát, és nem kell provokálnunk az önként behódolókat, a nyelvüket és kultúrájukat, iskolájukat és templomaikat megtagadókat, hiszen joguk van hozzá, amint ahhoz is, hogy elkárhozzanak. Ne is emlékezzünk és ne emlékeztessünk elődeink virágoskertjére?!
Csak azért, mert ez a világ a győztesek igazára, az erősek hatalmára, a gazdagok tulajdonjogára épül, akiknek a szemében mi csupán valamiféle ázsiai söpredék vagyunk, akik csak akadályozzuk a „progressziót, a haladást és fejlődést” azzal, hogy hitünket, nyelvünket, kultúránkat, templomainkat és iskoláinkat védelmezzük. Akadályai vagyunk a pénzvilág gátlástalan üzleti terjeszkedésének, a néptömegek csordává alázásának, a világ globalizálásának és gerincsorvasztásának.
Igen, beismerjük: akadályozzuk a kisemmizést, a szabad rablást, a jogtiprást és az emberi alapértékek degradálását. Ám ez nem bűn, hanem erény és kötelesség!
Ezért akarnak kirekeszteni, szankcionálni, félreállítani, elüldözni, elhallgattatni és megfosztani jogainktól. Ahogyan azt 1945-ben Beneš és elvbarátai elindították, akiknek szellemi örökösei napjainkban is elkorcsosultan hirdetik. Ezért fontos, hogy emlékezzünk, ne felejtsünk! Testvérként összefogva, közösen!
A hatalmi játszmákban nincs barátság, nincs testvériség, nincs igazságtétel: csak zsákmány, csak szajré, csak érdekszféra és hatalmi befolyás.
A jogosultság szabályait mindig a győztesek fogalmazzák. Ez történt Trianonban is! A vesztesek sorsa a megaláztatás és keresztre feszítés. Ám a keresztút és szenvedés jutalomra érdemesül: üdvösségre és örök életre. Csak az él tovább maradandó értékként, ami nem hódolt be a lélekromboló csábításnak. Az önkénnyel dacoló hit és összefogás az örökkévalóság szegletköve. Ezt igazolja több mint egy évezredes jelenlétünk és megmaradásunk a Kárpát-medencében, amivel szemben az időleges hódítók mind eltakarodásra vannak ítélve…
Otthonra vágyunk, hazavágyunk, hogy a föld, ahol élünk, igazi otthonunk, valódi hazánk lehessen. Ahol megfogva egymás kezét, magyarként, emberi arccal, megtartó hittel és hitvallással a pokol kapui sem vehetnek rajtunk erőt.
Mert nem vagyunk árvák, van édesanyánk, aki nem mondott le rólunk, akit mi sem tagadtunk meg. Sem édes hazánkat, sem mennyei pártfogónkat!
Mert nem adjuk fel! Mert velünk az Isten! „Isten, áldd meg a magyart!”
Mihályi Molnár László/Felvidék.ma
