Legendás szólóvitorlázóként és óceánátkelőként ismerjük Rakonczay Gábort, aki a világ legextrémebb kalandjai után most Rimaszombatban az MCC soron következő előadóestjét tartotta szeptember 10-én. Nemcsak a 75 napos óceánátkelésről mesélt, hanem az elmúlt 18 év extrém sportjairól is. Három éve döntött úgy, hogy ideje kilépni ebből a világból. Bár hajnalban Erdélyből indult, estére már Gömörben volt, és mosolyogva meséli, mostanában vagy színpadon van, vagy két színpad között a kocsiban. Az elmúlt öt napban 1200 embernek tartott előadást, tizenvalahány interjúval. „De ezt magamnak csinálom, nem panaszkodom – csak sűrű a tempó.” S már válaszol is a Felvidék.ma kérdéseire.
Milyen érzésekkel érkezett Rimaszombatba?
Őszintén? Annak örülök a legjobban, hogy kiszállhattam végre az autóból (nevet). De Gömör nem ismeretlen számomra, voltam már Aggtelek környékén és Gombaszögön is. Szóval nem azt mondom, hogy hazajönnék, de abszolút képben vagyok a környékkel kapcsolatban.
Rakonczay Gábor az MCC munkatársaival Rimaszombatban (Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma)
Már kisgyerekként megfogalmazódott önben a vágy a kalandokra?
Igen, négyévesen már világgá indultam. A szomszéd kislánnyal két szendvicset vittünk magunkkal, és amikor megtaláltak a nagyszüleim, csak annyit mondtam:
a horizonton túlra megyünk.
Később az iskolában, amikor mindenki tűzoltó vagy orvos akart lenni, én óceánátkelőt mondtam. A tanár kinevetett: „ilyen szakma nincs, már minden óceánt áthajóztak”. De engem ez csak még jobban megerősített.
Hogyan valósította meg az első nagy álmát, az Atlanti-óceán átevezését?
Egyetemistaként eldöntöttük, hogy nekivágunk. Pénzünk nem volt, úgyhogy megépítettük a saját hajónkat – vitorla és motor nélkül. Majd evezünk, gondoltuk. Az 51 napos átkelés végül világrekord lett. A hajónk Magyar Formatervezési Díjat kapott, Washingtonban az Év kalandja díjjal ismertek el, Londonban Guinness-rekordot jegyeztek be. Az első út után világossá vált számomra:
ha valamit teljes erőbedobással csinál az ember, teljesen más eredményt érhet el.
-
- Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma
-
- Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma
-
- Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma
-
- Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma
Az indulás azonban nem volt veszélytelen…
Már az elején egy hatalmas vihar kapott el minket Marokkó partjainál. Négy napig hánykolódtunk, és amikor a parti őrséget hívtuk, azt mondták: „most már akkora vihar van, hogy a mentőhajó is elsüllyedne, sok szerencsét, srácok”. Kétóránként ellenőriztek, statisztikai alapon számolták, meddig bírjuk. Ez sokat adott, ha ott helyt tudtunk állni, később minden könnyebbnek tűnt.
Hogyan lehetett ennyire kitartóan követni a gyerekkori álmokat?
Iszonyú sok melóval.
És nem rövid távban kell gondolkodni. A mai fiatalok sokszor rövid távú célokat látnak maguk előtt, így középszerű eredményekig jutnak.
Én mindig tízéves távlatokban terveztem. Nekem a két nagy álom az óceánátkelés és a Déli-sark volt – mindkettőt sikerült megvalósítani.
Rakonczay Gábor (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Van tanácsa a fiataloknak?
Az extrém sportok világában a fiatalok könnyedén kockáztatnak, mert a testük gyorsan regenerálódik, és a kockázat nem tűnik végzetesnek. De az élet nem csak a pillanatról szól: ha valaki idősen is szeretne teljes életet élni, akkor érdemes tudatosan mérlegelni, mikor és meddig folytatja az extrém kihívásokat.
A fiatalos bátorság és a hosszú távú egészség közötti egyensúly megtalálása az, ami a „kiszállás” gondolatát igazán fontossá teszi.
És még valami, ha valakinek komoly terve van, azt azonnal meg kell cselekedni. Nem szabad várni. Mert ha vársz, valaki más majd megcsinálja helyetted. Így született meg a világ legelső óceánátkenuzó kenuja, a világrekord, és így vált nálam a lehetetlen lehetségessé.
Mit adott a Déli-sark? Hogyan tudná leírni szavakkal?
Ott állsz a világ alján, alattad három kilométer jég, mínusz harminc fok, körülötted csak a zászlók és a végtelen. Nincs baktérium sem a hóban, minden mozdulatlan. Olyan, mintha az örökkévalóságba látnál bele. Az ember nem akar sehova sietni – ott minden rendben van.
Fotó: Gecse Attila/Felvidék.ma
És mire tanították Önt ezek a kalandok?
Amikor nehéz az életünk, mindig fejlődünk. Két vihar között újabb vihart keresünk, és így tanulunk, erősödünk, összeszokunk a csapattal. A hajózásban ez szó szerint élet-halál kérdése. A túléléshez szükség van koncentrációra, kitartásra és a helyzetek folyamatos elemzésére. Az Atlanti-óceánon, a túlpart eléréséig rengeteget tanultam: műholdas telefon, mentőtutaj, profi kaják – mindennel fel kell készülni, ha az ember életben akar maradni.
A projekt lényege számomra nemcsak az átkelés volt, hanem az, hogyan lehet maximálisan koncentrálni egy célra.
És persze az extrém élmények – a hajó felborulása, a kritikus pillanatok – mind-mind megtanították, hogy az életben a sikerhez kitartás, kreativitás és az akadályokkal való szembenézés szükséges.
Rakonczay Gábor (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Most hogyan telnek a napjai?
Az elmúlt hónapokban 200 előadást tartottam, több mint 30 ezer kilométert vezettem. Élménybeszámolók, iskolai vagy céges előadások – mindenhol kíváncsiak az emberek, és ez nagyon jó érzés.
És a jövő? Lesznek még extrém expedíciók?
Olyan veszélyes projektek, mint az óceánátkenuzás, már nem. Az embernek fiatalnak lenni alap, de tenni kell azért, hogy idősen is élhessen. A sportot persze nem hagyom abba.
Ultrafutásban még sok tervem van, készülök a következő világbajnokságokra.
Ez most a legközelebbi cél.
Köszönjük a beszélgetést, és további sok sikert kívánunk.
Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
