Szomorú ünnepe az évnek a halottak napja, amikor elhunyt szeretteinkre, az idő múltával egyre több eltávozott hozzátartozónkra emlékezünk fájó szívvel, a kegyelet virágaival és az örök világosságot idéző mécseslánggal.
Illyés Gyula az öregedésről és az elmúlásról szóló, Kháron ladikján című remek esszé-regényében egy helyütt a következőket írja: „A halál a magzatunk. Voltaképpen akkor esünk teherbe vele, amikor megszületünk. Az öregség pedig akkor kezdődik, amikor ennek a másállapotnak testi-lelki jegyei már kiütköznek rajtunk. Amikor közeledik a vajúdás kora. Amelynek végén – éppoly keservesen, mint bennünket az anyánk – világra hozzuk a végünket, megteremtjük a megsemmisülésünket. Ez a halál-magzat azonban egyénenként éppoly különböző, mint a sorsunk. Van, akit gyermek-, illetve ifjúkorban ragad el, másoknak szép öregkort ajándékoz, egyesekre váratlanul tör, másokkal hosszú ideig kacérkodik, némelyeket meggyötör, a szerencsésekhez kegyes.”
Szinte nincs olyan év, hogy ne lenne új sír, melyre virágot viszünk, melynél megállunk, hogy néma tiszteletadással, rövid imával emlékezzünk arra, aki már nem lehet többé a körünkben.
A halottak napja még azokban is felidézi az elmúlás fájdalmas gondolatát, akik ebben a rohanó, zaklatott világban egyébként hajlamosak megfeledkezni az emberi élet végességéről.
A halál kérlelhetetlen tényét ki-ki világnézete, hite szerint próbálja feldolgozni. Az elvesztett szülők, nagyszülők, hozzátartozók tovább élnek a gyermekekben, unokákban, öröklött tulajdonságokban, arcvonásokban, mozdulatokban, s lélekben velünk vannak örömünkben, bánatunkban, talán még a lépteinket is irányítják nehéz élethelyzeteinkben, amikor válaszúthoz érkezünk.
Vannak, akik szilárdan hiszik, hogy ez így van, megint mások mindezt keserű önámításnak tartják. Tény, hogy sok szkeptikus véleménye változott már meg, de lehet, hogy mindez csak az ember önkéntelen védekezése a megváltoztathatatlan, kegyetlen valósággal szemben, kétségbeesett kísérlet annak elfogadására. Egy azonban biztos, az az ember, aki szeretetet adott és kapott, aki élete során a jóságot gyakorolta, nem múlhat el végérvényesen és nyomtalanul.
Ott lesz minden szépben és jóban, ami ezen a világon körülvesz és vigasztal bennünket, hátramaradottakat.
A mécsesek világánál, a sírokat beborító virágok fanyar illatával az orrunkban, az elhunyt szeretteinkre való emlékezés közben talán mindannyiunkban felmerül, hogy jobban oda kellene figyelnünk egymásra, az élet apró örömeire, egy kedves vagy éppen segélykérő szóra, egy reszketeg öreg kéz simogatására. A temető kapuján kilépve azonban már sietünk tovább, megfogadva, hogy majd legközelebb, ha több időnk lesz. Pedig a sírt beborító drága koszorúk, hatalmas üvegmécsesek helyett megteszik az egyszerűbbek, szerényebbek is, sokkal fontosabb, hogy az élőknek adjunk szeretetet, megbecsülést, tiszteletet, figyelmet, amíg még lehet…
NZS/Felvidék.ma
