A címnek választott idézet egykoron a budapesti Szabadság téren felállított Ereklyés Országzászló talapzatán volt olvasható, és magától a Ducétól származott.
Váteszi jelentése van, ha belegondolunk abba, hogy később, 1938 és 1941 között elérkezett a vér nélküli országgyarapítás időszaka, majd az újabb, vesztes világháborút követő békediktátum. Aktualitását ma sem veszítette el, hiszen elegendő Közép- és Kelet-Európa térképére pillantanunk. Az elmúlt negyedszázadban országok tűntek el – mint Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió – vagy jöttek létre térségünkben – így Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, Szlovénia, Horvátország –, igazolván, hogy nincsenek „örökkévaló” határok. Ha pedig nincsenek, Trianon sem létezik örökké.
1920. június 4-én Magyarország igen reménytelen helyzetben volt kénytelen aláírni a megalázó trianoni békediktátumot.
Az 1914-1918 közötti Nagy Háború gazdaságilag és erkölcsileg is tönkretette az országot, az antant pedig rászabadította Magyarországra a nemzet- és országvesztő „őszirózsás forradalmat”, majd a tanácskommünt, miközben a párizsi békecsinálók szabad prédaként vetették oda a katonaságától megfosztott Magyar Királyság területét zsákmányra éhes szomszédainak: a szerbeknek, a románoknak és a cseheknek.
Horthy Miklós kormányzó épphogy hatalomra került és a szomszédos, új államalakulatok rendre arra törekedtek, hogy a megmaradt Magyarországot teljesen ellehetetlenítsék. A szorongató helyzetben az elszakított országrészek magyarsága egyedül a csonkahon segítségében reménykedett, amely százezrével fogadta be a Felvidékről, a Délvidékről és az Erdélyből menekülteket.
Ebben a reménytelen helyzetben is akadtak olyan pillanatok, amikor mégis a magyar igazság győzedelmeskedett. 1921 késő nyarán a nyugat-magyarországi felkelés akadályozta meg, hogy Ausztria rátegye kezét Sopronra és környékére. Mivel a „hivatalos” Magyarország nem tehette meg, hogy fegyverrel áll ellent a győztesek akaratának, és „katonáék nem csinálnak [nem csinálhatnak – BZ] irredentát” így helyükbe a fajvédő és irredenta egyesületek és magánszemélyek léptek.
A felkelők seregében háborút járt tisztek és katonák, a Székely hadosztály maradványai, lelkes egyetemisták és főiskolások voltak, s olyan emberek vezették őket, mint Prónay Pál, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula, Francia-Kiss Mihály és Maderspach Viktor (Csupa olyan hazafi, kiknek nevét az 1945 utáni Magyarországon még kimondani sem volt szabad és akiket nemzethű cselekedeteikért évtizedeken keresztül büntetlenül mocskoltak). Nekik volt köszönhető, hogy az ügy nemzetközi síkra került, és a velencei egyezmény értelmében 1921 decemberének közepén népszavazást tartottak Sopronban és a város környékén.
A soproni „ponzichterek” Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva lakóival együtt döntöttek, így 355 km² terület és 50.020 fő tért vissza a magyar Szent Korona alá.
Több, nyugat-magyarországi település fegyveres harc árán maradt meg magyarnak, így Kerca és Szomoróc, Szentistvánlak, továbbá Vas vármegye szombathelyi járásának majd tucatnyi falva: Alsó- és Felsőcsatár, Horvátlövő, Kis- és Nagynarda, Ólmod, Pornóapáti, Szentpéterfa, Német- és Magyarkeresztes.
És ott van még Somoskő és Somoskőújfalu ragyogó példája is, amelyek 1920-ban a környékükön lévő szén- és bazaltbányákkal együtt kerültek Csehszlovákiához. Hazatérésük nem a fegyveres ellenállás, hanem – különös módon – egy sikeres orvosi beavatkozás eredményeként vált valóra. Méghozzá oly módon, hogy 1921-ben a budapesti antant-bizottság angol tagja súlyosan megbetegedett, és a legkiválóbb hazai fül-orr-gége specialista, dr. Krepuska Géza kezelte.
A Rókusban praktizáló professzor Nógrád vármegyében gyerekeskedett és éppen a két fentebb említett falu határában volt birtoka és bazaltbányája – ahol kőzet- és ásványgyűjtő szenvedélyének is hódolhatott –, melyet még 1905-ben vásárolt meg, de a csehszlovák impérium rá akarta tenni a kezét. A kezelés során megemlítette birtoka külföldre kerülésének históriáját, majd rávette páciensét, hogy azt együtt keressék fel. A sikeresen gyógyult angol tiszt hálája nem maradt el, hiszen a budapesti antant-bizottság valóban felkereste a két falut, Krepuska professzort Liphtay B. Jenő, a Rimamurányi Vasmű igazgatója és dr. Aurel Pál jogász kísérte el. A helyszínen javasolták a bizottság tagjainak, hogy próbáljanak szlovákul szóba állni a helyi lakosokkal, ám az antant tisztek legnagyobb megdöbbenésére senki sem értette a tót nyelvet, lévén, hogy a lakosság színmagyar volt.
Ezt követően hosszas tárgyalások vették kezdetüket, szinte mindenre kiterjedő kutatást folytattak, melyek alkalmával a magyar fél etnikai-néprajzi érvek mellett gazdaságiakat is fel tudott sorakoztatni, jelesül azt, hogy Budapest székesfőváros és a többi magyar város kövezésére nem a badacsonyi, hanem a Krepuska-féle somoskői bányában kitermelt bazalt a legalkalmasabb. Mivel a csehszlovákok nem fogadták el a magyar fél álláspontját, az ügy először a Nagykövetek Tanácsa, majd a Népszövetség elé került.
A szervezet 1923. április 23-án hozta meg salamoni döntését. Somoskő és Somoskőújfalu, a környékükön fekvő bazalt- és szénbányák egy részével hazatért, és Magyarország azon bazalt lelőhelyek kitermelésére is jogot kapott, melyek Somoskő határában maradtak csehszlovák kézen (mint például a Macskalyuk-Somoskői kőfejtő esetében is történt). Ennek eredményeként a magyar fél vám- és illetékmentesen hozhatta be a bazaltot, a bányákat és az azokhoz vezető vasútvonalakat szabadon fejleszthette, bővíthette.
A vasútvonalakra éhező csehszlovákok annyiban jártak jól, hogy a Népszövetség határozata szerint a somoskői vasútállomás csehszlovák-magyar használatba került, az állomásfőnök magyar, míg a csehszlovák területen lévő bányák igazgatói csehszlovák állampolgárok lehettek, a stratégiai jelentőségű magaslatok pedig csehszlovák kézen maradtak.
A határozat szerint Somoskőújfalu és Somoskő 1924. február 15-én tért végleg haza. Ezen a napon dr. Sztranyavszky Sándor, Nógrád- és Hont vármegye főispánja, a vármegye bandériumának élén vonult be a két faluba, a helybéliek lelkes éljenzése közepette. A Magyar Királyság 15 km² területtel és kétezerötszáz fővel gyarapodott, akiknek 97%-a volt magyar.
„Miért is tudjanak rólunk valamit? Sem utóda, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyunk senkinek. Mit tudjon rólunk a versailles-i konferencia? Milyen asszociációk s minő asszonanciák keljenek egy nyugat-európai emberben a szép és büszke, a drága, édes magyar név hallatára? Szomorú magáramaradottságában boldog sejt, aki voltunk. Jaj nekünk, ha érdeklődni kezd irántunk, mint az indus és afrikai egzotikumok iránt, ha körülnéz köztünk s tudományosan feldolgoz: a font és a frank!… Nem órák kérdése a jövő, de századoké. A magyarság Európában kétezer év alatt alakult etnosszá. Politikai fordulatok megnehezítik tán a fejlődést, de egy néptömböt nem a politika, csak a természeti erők szüntethetnek meg.”
Ezen sorokat Móricz Zsigmond vetette papírra kilencvenöt évvel ezelőtt, 1921-ben. Trianon óta kilencvenhat hosszú esztendő telt el, de konstatálhatjuk, Móricz gondolatai ma sem veszítették el aktualitásukat.
