Egy kedves baráttal lettünk ismét szegényebbek. 92 éves korában elhunyt Bredár Gyula tanár. A prágai Károly Egyetem Magyar Szemináriumának adjunktusa. Nyelvtörténetet és leíró nyelvtant adott elő.
Az egykori triász utolsó tagja volt. Blaskovics József turkológus professzor és Rákos Péter irodalomtörténész, egyetemi tanár korábban távoztak. A Wikipédia közülük csak Blaskovicsról tud. A múlt század 60-as és 70-es éveiben ők voltak a prágai Ady Endre Diákkör leggyakoribb vendégei, támogatói és olykor előadói. Gyula egyik előadására emlékszem még a régi prágai Magyar Kultúra épületében. A nyelvhelyességről szólt. Én a végén valamit kérdeztem és elfogódottságomban rögtön ejtettem is egy nyelvi vétségét, amit rögtön ki is javított. Azóta azt az épületet lebontották.
Szívünkbe zártuk mindhármukat. Közülük is Gyula járt legtöbbet a nagyestekre és az Arcóba, heti találkahelyünkre. Az egyik nagyestről jövet Szörényi László irodalomtörténésszel tartottunk hazafelé a Károly téren keresztül. Ő éppen Rákóczi csehországi éveit kutatta. Megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, az orosz szakirodalom miképpen írja a görög istenségek nevét. Nem tudtuk. Apollón Zeuszovics, Héphaisztosz Zeuszovics, Dionüszos Zeuszovics… – sorolta és minket elkapott a kacagás. Épp egy rendőr mellett mentünk el jócskán éjfél után, de ránk sem hederített. Gyula szerette a tréfát és nagyon tudott szórakozni a vicceken.
Akkor, amikor én tanultam Prágában, ő Gyula volt. Gyula bácsinak Cserhalmi Gyulát hívtuk, aki a Vegyipari Műegyetem magyarországi hallgatója volt. Legalábbis engem így oktattak ki.
Gyulával valahogy gyorsan összebarátkoztam, a 25 évnyi korkülönbség ellenére. Vasárnap katolikusként bejárt a református istentiszteletekre a teológiára, ahol akkor Csémy Lajos docens, később professzor tartotta azokat az ott tanuló református teológusoknak. Utána csatangoltunk a városban és beszélgettünk. Gyula akkor életének egy nehéz időszakát élte, amelyről azonban nem tudtam. Én erről csak később szereztem tudomást apámtól, akivel ezt bizalmasan közölte. Megbeszéltük a világ dolgait, ő néha előhozakodott a nyelvészeti kérdésekkel, így sokat tanultam tőle, hiszen magyar iskolába sohasem járhattam. Nyugodt, derűs, szerény természete mindenki előtt rokonszenvessé tette. Tekintélyt parancsolt anélkül, hogy ezt bármi módon ki kellett volna kényszerítenie. Természetesen abban a korszakban egyikünknek sem jutott volna eszébe nem kellő tisztelettel fordulni hozzá. De munkájáról, tevékenységéről alig beszélt. Például egy könyv kötéstábláiban talált magyar szöveget Gyula a Gálszécsi István-féle énekeskönyv (1536) ismeretlen részével azonosította. De erről mélyen hallgatott. Nyilván még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy dicsekszik.
Be-bejártunk hozzá a Magyar Tanszékre. Mi így hívtuk. Mi volt a pontos neve, nem firtattuk. Ez a Károly Egyetem Palach-téri épületében székelt. Az épületnek két tornyocskája volt. Legfelül az egyik volt az otthonuk. Voltaképpen ez egy nagy helyiség volt, tele könyvekkel, egy íróasztallal, bal oldalt néhány fotellel és egy kis erkéllyel, amelyről szép kilátás nyílt a városra. Az íróasztal mögött rendszerint Rákos Péter ült csillogó szemüvegével. Előfordult néha, hogy fölöslegesen mentem föl a sok lépcsőn, mert nem találtam ott senkit, de gyakorta találkoztunk ott. Hiszen ott szerkesztettük az inkább illegális Homokórát, mely egyfajta irodalmi lapunk volt.
Judittal és Nagyával francia nyelvórákat adott nekünk. A tanszéken ültünk le szombat délelőttönként és négyesben néhány órát töltöttünk el együtt, távolról sem a francia nyelv rejtelmeinek ismerkedésével. Az első órák valamelyikén tanácsolta, ha Párizsban vagyunk és eltévedünk, mitévők legyünk. Oda mehetünk útmutatást kérni bárkihez. S’il vous plaît monsieur, la rue Saint-Martin! Kérem uram, a Szent Márton utca. Az illető meg majd mond valamit és mutatja az irányt. Ó, gondoltam, mikor fogok én a francia fővárosban sétálni! Azután eltelt röpke 30 év és bejárhattam Párizs legtöbb nevezetességét. Elnéztem az időt és bizony nagyon nyakamba kellett venni a várost, hogy időben legyek a Place de la Concorde-on. El is keveredtem egy kicsit. Akkor jutott eszembe Gyula javaslata és alkalmaztam. Pontosan úgy történt minden, ahogy mondta. Két útbaigazítás után már tudtam hol vagyok, időben érkeztem meg a helyszínre, még egy kávét is meg tudtam inni útközben…
Egy-két hónap után a francia órák sajnos abbamaradtak. Miért, már nem emlékszem.
Beszélt néha tanulmányairól és nagyon halványan arra emlékszem, szólt Teleki Pállal való találkozásáról. Ezt fel is játszottam szalagra, csak nem írtam le. Elmondta, Teleki leült a cserkészek közé és őszintén beszélt a súlyos feladatokról, melyek vállát nyomták. Pesti tanulmányait is érintette néhanapján. A háború után valamilyen oknál fogva a falvakat kellett járnia és a magyar portákat rögtön aszerint ismerte föl, hogy azok mindig rendezettek voltak.
A tanszék valamikor átköltözött a Celetná utcára, de ott már igazán nem éreztem magamat otthon. Nekem a régi helyszín volt az igazi! Az új helyen rögzítettem az egyik beszélgetésünket. Ideje lenne már leírni. Néhanapján elmegyek az épület előtt és eszembe jutnak az ott töltött órák. Évente egyszer eljutok Prágába, és legutóbb végiglátogattam az összes helyszínt, ahol Gyulával is találkoztam. Ilyenkor az embernek sok minden az eszébe jut.
Eleinte gyakorta jártam föl Prágába, többször meg is szálltam nála a Dejvická 34. alatt. Mindig szívesen látott. Nem messze lakásuktól egy mozi üzemelt, amiből némi bonyodalmak adódtak, mert a mozilátogatók gyakorta odavizeltek. Nevetve mesélte, hogy az egyik két fejjel magasabb delikvenst tetten érte és levágott neki egy nyaklevest, nem gondolva rá, hogy bizony pórul járhatott volna. De az illetőt nyilván a bűntudata meggátolta abban, hogy visszavágjon. Második felesége egy kedves cseh asszony volt, aki korán távozott az élők sorából. Ha Gyula nagyon kikelt a dohányosok ellen, akkor szelíden figyelmeztette, ő is dohányos volt egykor. Sokat beszélgettünk. Témánk mindig akadt elég. Később már bizony Prágában egyre ritkábban kerültem el, de azért telefonon itt-ott fölhívtam Kassáról. Ezek olyan félórás beszélgetések lettek. Elmondta nyelvészeti megfigyeléseit. Hallgatta a budapesti rádiót és kijegyzetelte a bakikat, melyekről nekem is beszámolt. A gyepmester alatt már nem a kutyapecért értették, hanem azt a szakembert, aki a gyepet gondozza! Tőle tudtam meg, hogy a „tragikus hirtelenséggel” szófordulat az öngyilkosságra vonatkozik, tehát másfajta használata nem indokolt.
Járt a kassai Kazinczy Nyelvművelő Napokra, ahol vitát kezdeményezett arról, hogy káros az alapiskola kifejezés használata az általános iskola helyett, mert az nyelvi szétfejlődéshez vezet. Ráadásul ez tükörfordítás.
Néhány éve Laci kocsival elhozta hétvégi házába, akkor egy hosszú interjút készítettem vele. Mindmáig nem jegyeztem le. Röstellem is, hogy nem jutottam hozzá.
Kedves Gyula, éppen aznap, amikor megérkezett halálhíred, jutottál eszembe hosszabb idő után. Most már hangodat a technika jóvoltából fogom csak hallani. Kedves ajándéka voltál életünknek. Köszönöm a rám szánt idődet! Sokat tanultam Tőled éppen a legfogékonyabb időszakban. Anélkül mélyítetted el magyarságtudatomat, hogy nagy szavakat, vagy frázisokat puffogtattál volna. A kiművelt emberfő volt fontos számodra. Sohasem erőltetted ránk véleményedet. Csöndesen felsorakoztattad érveidet, a többit meg ránk bíztad…
Látod, megint azzal szembesülök, hogy cserepeket rakok össze. Csacskaságok is eszembe jutnak. Szakmai tevékenységedet nem tudom megítélni, mert azzal nem foglalkoztam. Ez mások feladata. Nekem csupán az a dolgom, hogy számot adjak Rólad. Nem felejtünk el és közzé kell tennünk, élt közöttünk egy Ember, aki szolgálni és használni akart. Lehetőségein belül ezt maradéktalanul megtette!
Remélem, tanulmányaid színhelye, Rimaszombat legalább egy emléktáblával adózik majd emléked előtt!
Búcsúzunk Tőled, nyugodj békében!
