Egyre több helyen és fórumon tesszük fel mostanában a kérdést: Hogyan oktassuk úgy magyar iskoláinkban az államnyelvet, hogy a kilencedik osztály végére gyermekeink az elfogadható és a joggal elvárható szinten beszéljék azt? Hogy egyetlen szülő se írassa dühében később szlovák középiskolába csemetéjét, csak azért, mert az alapiskolás évek során alig tanult valamit meg az államnyelvből.
Érdekes módon, kilenc év elegendő idő arra, hogy a legtöbb gyerek bármilyen más idegen nyelvet – angolt, németet –tűrhető szinten elsajátítson. Akkor miért pont a szlovákkal van annyi gond?
Nem vagyok pedagógus, csak szülő, így tudom, hogy a legtöbb gyereknek eleve averziója van a szlovákkal kapcsolatban. Ezen cseppet sem lehet csodálkozni, ha néhány tankönyvet fellapoz az ember. Az elsősöknek szántakban sokszor nyelvtörőnek is beillő mondókák tömkelege található.
A sok „ch” egy magyar közegben nőtt kisgyermek számára maga a gyötrelem. Hát még az írás! Nem elég, hogy magyarul kell megtanulni a betűket, még ott a sok szlovák mekcseny és egyéb írásjel is. Egy hatéves gyereknek – enyhén szólva – sok, sőt sokk az, amivel rögtön a tanév elején szembesül.
S ez az évek folyamán csak fokozódik, amikor az eseteket és ragozásokat magolja a szerencsétlen, és tollbamondásokban kell bizonyítania, hogy milyen jól tudja a helyesírást. Irodalomból szerintem többet megtanul, mint a szlovák gyerekek a szlovák iskolákban. De beszélni vajon tud? Nem nagyon, hiszen legfeljebb ostoba szószedeteket tanítanak vele.
Ahelyett, hogy megtanítanák kommunikálni. Azt nem fogadhatjuk el magyarázatként – heti öt szlovák óra mellett –, hogy erre nincs idő. Merthogy erre kellene a legtöbb időt szánni! Beszélni, beszélni, folyamatosan kommunikálni. Ez a boldogulás kulcsa.
Jómagam még ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek az elsős szlovák könyvük képeskönyv volt. Szöveg nélkül. A szöveget nekünk és pedagógusainknak – persze tanterv alapján – kellett „beleálmodnunk”. Többségünk élvezte, ahogy mutogattuk a képeken a családot, vagy éppen a vadászt a puskájával és a nyuszikát.
S mondogattuk: to je otecko, to je mamička, to je zajac. Aztán, szintén tőmondatokban, leírtuk, hogy ki mit csinál, vagy ki milyen. Zajac uteká, zajac je hnedý és hasonlók. Idővel ezek afféle mantrává váltak, és rögzültek a fejünkben.
Szerintem valami hasonló módon kellene most is elkezdeni, és sokkal szebb eredményeket érhetnénk el. Ehhez persze megfelelő tantervek és olyan tankönyvek kellenek (erre szerencsére akad már példa), amiket nem elméleti, hanem gyakorló pedagógusok írnak.
Olyanok, akik „közelebbről” is láttak már gyermeket – magyarán, tudják mennyire terhelhetők a tanulók életkoruk és felfogóképességük szerint. De ami az alfája és omegája lehet a sikeres szlováknyelv-oktatásnak, az még mindig a pedagógus. Akkor talán nem fordulhatna elő, hogy a középiskolai érettségin jöjjenek rá, a négyes tanuló százszor jobban és szinte hibátlanul beszéli a szlovákot, mint az egyes.
Csak ő mindig rosszul írta meg a tollbamondást, és az irodalom se nagyon hozta lázba… Igaz, stílusa és mondanivalója volt a fogalmazásainak, a dumája is jó volt, de ez a tanárt valahogy nem érdekelte, csak a helyesírás… De vajon mire megy pusztán a remek helyesírással az a fiatal, aki meg sem mer szólalni szlovákul a főiskolán vagy az egyetemen?