A búcsi konferenciával kapcsolatban egyértelműen pozitívan nyilatkoztak úgy a szervezőik, mint a résztvevők. Az elégedettség és a dicséret jogos, hiszen hasznos program és kitűnő szervezés jellemezte a kétnapos rendezvényt.
Rövid írásomban a konferencián bemutatott oktatási reformmal kapcsolatban kívánok megfogalmazni néhány gondolatot.
A sikertelen Konstantin és Milénium programok után napvilágot látott „Az oktatás és nevelés nemzeti programja“, ill. annak programalkotó tézisei. A héttagú szerzői csapatba ugyan nem fért bele magyar szakember, ennek ellenére az anyag tartalmazza a nemzeti iskolák megmaradásának szükségszerűségét is.
Kíváncsian várjuk a folytatást: a programpontok részletes kidolgozását, a szakmai egyeztetéseket és a társadalmi vitát.
A neheze persze majd csak ezután következik, hiszen kell, hogy a tervezetre rábólintson az oktatási miniszter, a kormány és a parlament, de legfőképpen a pénzügyminiszter.
A közoktatás átalakítása ugyanis költségekkel jár. Sok, nagyon sok pénz kell ahhoz, hogy a 10 éves tankötelezettséget 12 évesre változtassuk, már az ötéves gyerekek számára kötelezővé tegyük a művelődést, hatékonyabbá tegyük a pedagógusképzést, gyakorló- és kísérletező (laboratóriumi) iskolákat hozzunk létre, elvégezzük a társadalmi szabályozást, megemeljük a pedagógusok fizetését stb., stb.
Ezeknek a feladatoknak a megoldása megkívánja, hogy a közoktatásra szánt költségvetést a GDP 1-2%-val megemeljük. Mit szól majd mindehhez a koalíciós tanács, és mit szól hozzá a pénzügyminiszter?
És a következő kormány nem fogja ezeket az elképzeléseket leseperni az asztalról, mint ahogy a Konstantin és Milénium tervezetekkel tette?
A tervezetben megfogalmazott elképzelések összhangban vannak a világban zajló trendekkel: differenciált oktatás egyénre szabott haladási tervekkel, alternatív tankönyvek, megbecsült és kellőképpen motivált pedagógusok, akiknek feladata nem a tananyag egyszerű közvetítése, hanem a diákok önálló ismeretszerzésének megszervezése és segítése, gyógypedagógusok és pedagógiai asszisztensek alkalmazása, kompetenciaalapú pedagógusképzés, az alapiskolák alsó tagozatainak 4-ről 5 évre való meghosszabbítása, az iskolák önértékelésének bevezetése, a nemzetiségi iskolák fenntartható (?) hálózatának garantálása stb., stb.
Legyünk optimisták. Tegyük fel, hogy az említett célok megvalósítására lesz elegendő pénz! De lesz rá megfelelő emberi erőforrás is?
Hogyan érjük el, hogy a középiskolák legjobb tanulói a tanárképző karokra jelentkezzenek, és hogyan történik meg a kiválasztásuk? Mennyire felkészültek a tanító- és tanárképző karok arra, hogy megfelelően motivált és az új pedagógusszerepnek birtokában levő végzősöket bocsássanak ki? Olyan pedagógusokat, akik szeretik a gyerekeket és képesek az újszerű oktatási stratégiák (problémamegoldó oktatás, projektmódszer, kooperatív oktatás stb.) alkalmazására. Olyan pedagógusokat, akik otthonosan mozognak a pedagógiai kutatások világában és képesek bekapcsolódni a „kísérletező iskolák” munkájába.
A tervezet aránylag kis teret szentel a szakiskoláknak. A kérdés még mindig az, hogy az ún. „csehszlovák” modellt kívánjuk-e megtartani, amelyet a különböző szakok és szakirányok jellemeznek, esetleg elmozdulunk a duális képzés felé, ahogy az a szocializmus időszakában a szakmunkásképzőkben történt (ez az ún. német modell). Vagy az angolszász modellnek megfelelően a tankötelezettség ideje alatt a diákok egy általános műveltséget szereznek (a természettudományi tárgyak megerősítésével) és csak ezután, akár a felnőttképzés keretei között szerzik meg a tulajdonképpeni szakképesítést.
November 24-én a komáromi ipariskolában szervezünk egy szakmai konferenciát, amely ezekkel az alapkérdésekkel, a szakképzés jövőjével hivatott foglalkozni.
A kormányprogramban, de a bemutatott reformtervezetben is szerepel a közoktatási hálózat optimalizációja. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy ez az optimalizáció a magyar iskolákat is érinteni fogja – fájdalmasan.
Évek óta tudjuk, hogy a jelenlegi hálózat fenntarthatatlan, mégsem vagyunk képesek kidolgozni egy „B tervet”, amit elővehetnénk majd akkor, amikor az állami szervek saját akaratukat próbálják iskoláinkra ráerőszakolni.
A búcsi konferencián is megnyitottuk ezt a kérdést, de az érzelmi alapon megfogalmazott hozzászólások és reakciók eleve lehetetlenné tették az érdemi vitát.
Valószínűleg Vrabec Máriának lesz igaza, aki annak idején a zoboralji helyzettel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy: „A döntés a központi iskolákról csak a kényszer terhe alatt fog megszületni. Vagy úgy sem. Akkor pedig az egymás után elvérző iskolákból egy faluval továbbállnak az igazán eltökélt és elkötelezett szülők gyermekei.”
