Megrázó, letaglózó erejű film az Emberrablás, mert a közelmúlt politikai eseményeinek egy lényeges szeletét – a mečiari időszak ocsmányságait – tárja elénk, amit a legtöbbünk már megélt. A film levetítése után nem állnak fel mindjárt az emberek, a moziszékekbe süppedve maradnak még egy darabig, ami egyértelműen a katarzis jele.
Mariana Čengel Solčanská március elején bemutatott új filmjéről, az Emberrablásról nyilvánvalóan elmondható, hogy megérintette a társadalmat, beszédtéma lett az emberek között is. Kritikák akadtak ilyenek és olyanok is. Voltak, akik a film egyoldalúságát rótták fel, némelyek szerint nem igazán nyilvánvaló, hogy dokumentum- vagy inkább művészfilmnek készült-e az alkotás. Abban azonban nagyjából egyetért mindenki, kritikus és néző egyaránt: fontos, hogy létrejött ez a film abból a szempontból is, hogy figyelmeztet bennünket, nagy hiba lenne megfeledkezni ezekről az eseményekről. Már csak azért is, mert mostanság újra egyre nagyobb erővel rezonálnak a társadalomban és a politikai színtéren is a sötétség politikai korszakának nevezett időszak eseményei.
A film megrázó, minden hibája ellenére letaglózza az embert, amint arról korábban már írtunk, valószínűleg azért is, mert a közelmúlt politikai eseményeinek egy lényeges szeletét tárja elénk, amit a legtöbbünk már megélt. A film levetítése után nem állnak fel mindjárt az emberek, a moziszékekbe süppedve maradnak még egy darabig, ami egyértelműen a katarzis jele. Azt nem merném állítani, hogy ezt a katarzist mondjuk, egy külföldi is, aki semmit sem tud a mečiari időszak borzalmairól, átélheti a film megnézése után, de nekünk, itt élőknek mindenképpen sokatmondó. Sokan kíváncsiak is a filmre, olyanok is elmennek megnézni, akik egyébként nem mozilátogatók, azt is olvastam, egyfajta vudu-szertartássá vált megnézni a filmet a gonosz elátkozása érdekében.
A politikusok közül szintén többen megnézték a filmet, az ősbemutatón ott volt például Andrej Kiska köztársasági elnök is, és a smeres Marek Maďarič kultuszminiszter éppen a film ősbemutatója után nyilatkozta azt a mondatot, miszerint, ha parlamenti képviselő lenne, valószínűleg megszavazná a mečiari amnesztiák hatályon kívül helyezését. Ami akár egyfajta hajszálrepedésként is értelmezhető azon a falon, amely az amnesztiák eltörlésének Smer általi masszív ellenzését jelképezi.
Szükség van a tisztánlátásra
Megnézte a filmet Csáky Pál európai parlamenti képviselő is, aki aktív ellenzéki politikusként élte meg a mečiari időszakot. Csáky szerint az Emberrablás tisztességes szlovák film annak ellenére, hogy némely kritikák elmarasztalják. Ez utóbbiak szerint bár tartalmaznak komoly igazságokat, de nem domborodik ki bennük kellőképpen a lényeg, mivel keverednek bennük az esztétikai, morális és társadalmi elvárások.
Csáky szerint örülnünk kell, hogy „végre van egy ilyen film, amely komoly szlovák önvizsgálatként értékelhető. Nem mítoszteremtéssel foglalkozik, mint oly gyakran, nem is történelemhamisítással, amely szintén nem ritka jelenség. S bár magyarok – az igazságnak megfelelően – szerepelnek benne (a filmben egyenrangú színészként felvidéki magyar színészek, a történetben pedig az alvilág részeként, ami sajnos szintén megfelel a valóságnak), mégsem a szokásos magyarellenes mantrát látjuk-halljuk, amely a felelősséget másokra akarja kenni (az ilyesmihez mi mindig kéznél vagyunk).”
A filmről írt értékelésében Csáky kijelenti, hogy szerinte szükségesek az ilyen típusú filmek. „A csehek sokat gyártanak belőlük (Személyi igazolvány, Masaryk, Cseh évszázad, Pupendo, Égő bokor…) és megvallom, magam – minden hiányosságuk ellenére – szívesen nézem meg őket, mert hozzájárulnak a nemzet lelki emancipációjához, sőt, az identitástudat belső tisztulásához. Egyszerűen szükség van a tisztánlátásra a közelmúlt történéseit illetően, még akkor is, ha minden nézőpont szükségszerűen egy picit torzít is, lévén minden nézet bizonyos fokig szubjektív” – írja Csáky. Aki, annak ellenére, hogy újabban egyre többen a magyar film reneszánszáról beszélnek, hiányolja, hogy kevés olyan magyar film születik „amely bátran és őszintén próbálna meg szembenézni az elmúlt – mondjuk – 30-40 év történéseivel”. Pedig ez sokkal értelmesebb lenne, „mint lüke sorozatok gyártásával hozzájárulni az agyak ködben tartásához”.
Csáky Pál szerint a lengyelek ezt sokkal intenzívebben és komolyabb szinten művelik, példaként a nemrég elhunyt Andrzej Wajda életművét, vagy akár a kettős kötődésű Agnieszka Holland munkásságát említve. „A magam részéről sokkal értékesebbnek tartom az ilyen filmeket, mint a silány amerikai vagy egyéb sorozatok 166. folytatásának erőltetését. S azon túl, hogy mindenki nézetét tiszteletben tartom azt illetően is, mennyire tartja jó vagy kevésbé jó filmnek (s ez már egy másik, esztétikai kategória) az Emberrablást, én nem unatkoztam rajta egy percig sem, sőt összehasonlíthatatlanul nézhetőbbnek tartom, mint a mostanában régiónkban ugyancsak futószalagon gyártott bugyuta filmjátékok többségét. Személyesen is alkalmam volt megtapasztalni, hogy a film iránt valós érdeklődés tapasztalható, és a film tényleg hat a nézőkre” – fűzte hozzá Csáky.
Egy tisztességes film
Csáky szerint a film minden hibája ellenére ahhoz nem fér kétség, hogy évek múltán is tud majd mondani valami fontosat a kilencvenes évekbeli életünkről. Tisztességesen megcsinálták, s az sem mindegy, hogy különböző fenyegetések árnyékában. „Vannak szerintem is a filmben komoly tisztázatlanságok, átgondolatlanságok, amelyeket el lehetett volna kerülni. Ilyen a műfaji billegés mellett a meggyilkolt rendőr, Remiáš anyjának szerepeltetése a film elején és végén. Akkor már a film szólhatna a fiatal rendőrről és lehetne a címe – mondjuk – Áldozat. A film plakátja lényegében erről szól – mert az elrabolt selyemfiú, az ifjabbik Kováč (a valóságban kétségeket kiváltó, a filmben elnagyolt) személye semmiképp nem az a kereszten vonagló áldozat, akit a plakáton látunk. A film azonban így elsősorban egy politikai playboyról szól és a körülötte bugyborékoló alvilági mocsárról, az elrablás pedig csak egy momentuma a filmnek.
S eme tisztázatlanságok miatt nem igazán jön ki a filmből a két politikus, Mečiar és Kováč küzdelme sem” – véli Csáky, aki szerint úgy is feloldható lenne ez a féloldalasság, ha a film hőse egy magyar fiú lenne, Fegyveres Oszkár. „Nem azért, mert magyar, természetesen, hanem azért, mert tisztességes. Az a tény, hogy hallgatott a lelkiismerete szavára, magas erkölcsi szférákba repítette őt. Lényegében tönkrement az élete amiatt, hogy talált magában annyi lelkierőt, hogy képes volt tanúvallomást is tenni az ügyben” – írja a politikus.
Csáky szerint – a hiányosságok bizonyos fokú felmentéseként – meg kell említeni azt a tényt is, hogy nem könnyű ebben a műfajban mozogni. „A probléma elsősorban szakmai: hogyan lehet egy igazán jó filmet vagy drámát létrehozni-megírni egy történelmileg jól ismert helyzetről vagy történelmileg jól ismert személyiségek életéről. A dilemma az alábbi: a szerző vagy ragaszkodik a történelmi hűséghez, s akkor azt kockáztatja, hogy a termék, amelyet létrehoz, viszonylag hű történelmi tabló lesz ugyan, de a film, a dráma vagy a színházi előadás kritériumai alapján megítélve nem igazán átütő – esetleg kimondottan gyenge. Vagy pedig jó drámát, forgatókönyvet, jó filmet vagy színházi előadást akar csinálni, de akkor bizony el kell rugaszkodnia a tények szolgalelkű felmutatásától, s valamely történetbe kell azokat olyan szinten beágyaznia, amelyet a sztori elbír (vagy el sem bír, lásd: Becstelen brigantyk).”
Csáky szerint a fent említett Andrzej Wajda ezt a dilemmát nagyon jól kezelte egy régebbi filmjében, a Hamu és gyémántban, de már közel sem olyan jól egyik utolsó alkotásában, a Katynban. Ettől függetlenül a Katyn nagyon fontos – ha nem is igazán jó film. „S nem igazán jó film a cseh Masaryk sem, se a Cseh évszázadok című sorozat – eltérően például a Pupendótól vagy a Személyi igazolványtól, amelyek esetében ezeket a problémákat sokkal szerencsésebb kézzel oldották meg” – írja Csáky, aki a fentebb leírt eszmefuttatások ellenére tisztességes, jó filmnek – persze, nem hibátlannak – tartja az Emberrablást.
Azt írja, magának is többször feltette a kérdést, „melyik a jobb film: amelyet Hollywoodban félig-meddig mű történetből kifényeznek, kisikálnak, szuper profi szereplőkkel, rendezővel, zeneszerzővel, profi kamerával, esetleg számítógépes manipulációval, amely milliméterre kiszámolt mesterséges hatásokkal próbálja manipulálni a nézők érzékeit – vagy egy ilyen, néha kicsit billegő, néha az amatőrizmus szelétől is megcsapott, de alapjában igaz film, amely valódi katarzist vált ki az emberekből”.
„Én az ősbemutató utáni héten láttam a filmet Pozsonyban, s a fények felgyulladása után azt tapasztaltam, hogy az emberek többsége döbbenten ült tovább a helyén és csak nagyon lassan mozdultak meg, emelkedtek fel a helyükről. Ilyen szemmel látható katarzisnál mesterkéltnek tartom a bármilyen indíttatású túlzott lamentálást. Egy film (dráma, könyv, vers) vagy hat, vagy nem. S ez a film hat, és ezért szükséges és fontos – minden hibája ellenére is” – zárja Csáky a filmértékelőjét.