Anélkül, hogy személyesen ismertem volna őt, meghatározta későbbi évtizedeimet. Életem első budapesti színházélménye is hozzá (többek között) fűződik. Alig egy évvel voltunk csak a Padlás bemutatója után, amikor akkori barátnőm elvitt színházba. Igaz, csak pótszék jutott a zsúfolásig megtelt Vígben, de az élmény egy életre kárpótolt. A barátnő sincs már meg, Kaszás Attila is az égi társulatban játszik, de a Padlás azóta is rendületlenül műsoron van.
Alig pár héttel később sikerült anyámmal is eljutnom Pestre, ő a Csókos asszonyt szerette volna megnézni, mégpedig Darvas Ivánnal. Van a Bajza utca sarkán egy kis palota – tudtuk meg Darvastól, de amit mégis hazavittünk, az a Mi, muzsikus lelkek volt – amelyet Kaszás nemcsak elénekelt, de a hegedűjét is elővette. Anyám évekig emlegette ezt a cingár szeretetbombát – ahogy ő nevezte, s mindig beszámolt róla, ha a televízióban felfedezte magának. Később Budapestre kerülvén nem volt olyan darab a Vígszínházban, amit ne láttam volna, különös élmény fűz a Szikora János rendezte Az ügynök halálához, amelyben a kisebbik fiút, Happyt játszotta Hegedűs D. Géza, Tordy Géza, Halász Judit és Bárdy György társaságában. A Pesti Színházban felesége, Eszenyi Enikő oldalán Orlando lehetett az Ahogy tetszikben, s ugyanitt mutatták be Rudolf Péter rendezésében a Dühöngő ifjúságot. A felesége itt is Eszenyi volt, s mintha ma lett volna, sose felejtem a főpróbát, amelyen nagyobbrészt nyugdíjas korú nénikék üldögéltek, s az egyik intimebb jelenetnél felszólt egy néni: Nem halljuk! Kaszás egy pillanatra tessék-lássék kilépve a szerepéből, visszaszólt a néninek: Megpróbáljuk hangosabban, s bizony csak a legilletékesebbek vélték felfedezni, hogy ez a mondat nem az éppen színpadon lévő Szarvas Józsefnek szólt, hanem az elégedetlenkedő ingyenjegyes néninek.
Nem volt év, hogy ne mentem volna el megnézni Osborne remekét, egy idő után már kívülről tudtam a szöveget, s nem is zavart, ha egy-egy mondat elsikkadt a levegőben. De a kilencvenes évek elejének nagy dobása volt a Leonce és Léna is, amely viszont Eszenyi első rendezése volt, s a Pécsi Országos Színházi Találkozón szinte minden megszerezhető díjat bezsebelt, így Attila kapta a legjobb férfialakítás díját is. Ahogy a vígszínházas évei felejthetetlen alakításai közé tartozott a Liliom, a Baal és a Mágnás Miska címszerepe.
Lassan két évtized telt el azóta, a kilencvenes évek múltán mindketten elkerültünk Budapestről, ő vidéki színpadokon folytatta, majd a Nemzeti Színház tagja lett. Közben folyamatosan rohant, azon kevés színészek közé tartozott, akit a tévécsatornák is foglalkoztattak, de sose adta el magát médiasztárnak. Soha többé nem láttam színpadon, de a véletlen úgy hozta, hogy kétszer is találkoztunk személyesen. Előbb a Nemzeti öltözőjében, ahol M. Csepécz Szilvia néhai kolléganőm csinált vele interjút, s szájtátva hallgathattam, de volt egy sokkal kínosabb találkozásunk is Pozsonyban, ahol a magyar klubban Bárdos Ágnes vendége volt. Egy pityókás ismerősöm zavarta meg beszólásaival a beszélgetést, ezért mentvén a helyzetet, az ismerőst elvezettem, magam is lemondva ezzel az est további részéről. De ki gondolta volna akkor, hogy alig pár hónap maradt már csak számára a földi létből.
A Nemzeti Színház előtt ravatalozták fel, kegyetlenül fújt a csípős tavaszi dunai szél, nagykabátban is majdnem odafagytunk, mire a gyászszertartás a végéhez ért.
Nem élte meg az ötvenet, tíz éve már, hogy elment, még csak Kossuth-díjat sem kapott, de színházterem őrzi a nevét a Nemzetiben, a napokban a Pesti Színházban fotókiállításon elevenítik fel a kilencvenes évekbeli vígszínházi szerepeit, s a lemezjátszómban pedig napok óta Tombol a hold, Attila lemeze, amelynek a dalszövegeit is maga írta. „A ráncok közt eltűnik a könny//fénytelen szemeken már örök az álom,//A fáradt test már néma közöny” – énekli, „hisz nem vagyunk mi sem – általuk voltunk”. Köszönet mindenért.
