87
Tegnap volt éppen öt éve. Emlékszem arra, hogy miként is fogadtam az első híreket. Tudtam, hogy csoda nem várható, s a kezdeményezés feltehetően halálra van ítélve, de azért a többiekkel együtt reménykedtünk! Persze aztán fel kellett ébrednünk, s nem várt ránk más, mint a hétköznapok, amelyeket már annyiszor átéltünk.
Tegnap volt éppen öt éve. Emlékszem arra, hogy miként is fogadtam az első híreket. Tudtam, hogy csoda nem várható, s a kezdeményezés feltehetően halálra van ítélve, de azért a többiekkel együtt reménykedtünk! Persze aztán fel kellett ébrednünk, s nem várt ránk más, mint a hétköznapok, amelyeket már annyiszor átéltünk.
Arra is emlékszem, hogy milyen durván és arcátlanul hazudtak odaát az ún. politikusok. Nem is rólunk, hiszen elsősorban a nálunk is rosszabb helyzetben élő erdélyi magyarokat gyalázták földig, s megtanulhattuk azt, mi az igazi idegengyűlölet. Olyan idegengyűlölet, amely nem is más nemzet, etnikum tagjaira irányul, hanem a sajátra! Persze tótoztak is azért egy kicsit, s a csekély ismerettel rendelkezők bedőltek nekik. Mit is mondjunk erről? Talán nem érdemes semmit, hiszen úgy is felesleges lenne!
Természetesen igaza van Duray Miklósnak, aki azt mondta, hogy nem kellett volna az egész népszavazás, hiszen a törvényt meg lehetett volna hozni másként is. Erre viszont hiányzott az akarat, s így kreált a magyar politika egy újabb gyászos napot, amelyekből eme decemberi nap nélkül is volt, és van elegendő a magyar történelemben.
Ki volt a hibás? Könnyű volna azt mondani, hogy az egyik politikai oldal, de mindenki tudja, hogy ez nem volna igaz! Arról van szó, hogy a magyar politikai élet annyira kiélezett volt akkor is, s nincs ez másként ma sem, hogy az egész kezdeményezés népszavazásra való bocsátása eleve veszett ötlet volt. Persze Gyurcsány október végén még nem volt biztos abban, hogy mire fog buzdítani (legalábbis így nyilatkozott), de hetekkel később, már egyértelmű volt az álláspontja. A szavazók sokasága pedig hitt neki, s ezért aztán hiába volt több, mégis túl kevés lett az igen szavazat.
Pontosan öt évvel ezelőtt aztán több magyarországi ismerősömtől kaptam e-maileket, hogy ők mennyire sajnálják az egészet. Jó volt ezeket olvasni, de ennek ellenére egy újabb kiábrándultság lett úrrá rajtam. Untam azt, hogy az anyaországba érkezve azt kelljen magyaráznom egyes, egyetemi végzettséggel rendelkező embereknek, hogy miért nem vagyok szlovák, vagy tót, ahogy azt ők hallani szerették! Az is szomorúvá tett, hogy Győrben dolgozó barátom „egy szemét kis szlovák” volt sokak szemében, aki csak elvette a magyarországiak elől a munkát, de amikor Csehországba kellett telefonálni, akkor hirtelen kedvesen bántak vele és csodálták szavait!
Persze ezek csak negatív példák, tudom, sokan másként viselkednek és közelítenek meg minket, hiszen ezt is többször tapasztaltam, de a tüskék ilyen események után mindig fájóbbak. Nem beszélve arról az élményemről, amikor egy Costa Rica és Magyarország között ingázó fiatalember arról számolt be nekem, hogy mennyire gyomorforgatónak érezte, midőn a szocialisták fiataljainak vezéralakjának nevével fémjelzett, undorító tartalmú röplapok érkeztek postaládájába december 5. előtt. Ezekben azzal ijesztgették a szegény nyugdíjasokat, többek közt az ő édesanyját is, hogy jön a nagy román veszély, amely miatt az ország elszegényedik és a nyugdíjakra sem lesz pénz.
Furcsa, hogy egy olyan ember is észreveszi a különbséget, aki sokat tartózkodik külföldön, s rengeteg információhoz nem jut hozzá! Vagy talán éppen ez a kulcsa az egésznek? Nem szabad benne élni a nagy magyar politikai levesben és akkor könnyebb értelmesen megközelíteni a kérdéseket?
Öt év távlatából pedig a magyarországi publicistákkal együtt megállapíthatjuk, a 2004-es hazugságok után még számtalan másik jött, amely miatt Magyarországnak sikerül végtelenül mélyre süllyedni. Ma már talán senki sem venné komolyan a román vagy a szlovák veszélyt, hiszen mindkét ország előbbre tart, mint az anyaország, s csak nevetni tudunk a sok badarságon, ami akkor elhangzott. Nevetni, mert sírni nem érdemes, hiszen dolgozni kell azon, hogy a magyarságunkat megőrizhessük ebben a bonyolult környezetben, amely a térségben kialakult! És így talán vidámabb mikulások várnak ránk az elkövetkező években, mint az a 2004-es volt!
Természetesen igaza van Duray Miklósnak, aki azt mondta, hogy nem kellett volna az egész népszavazás, hiszen a törvényt meg lehetett volna hozni másként is. Erre viszont hiányzott az akarat, s így kreált a magyar politika egy újabb gyászos napot, amelyekből eme decemberi nap nélkül is volt, és van elegendő a magyar történelemben.
Ki volt a hibás? Könnyű volna azt mondani, hogy az egyik politikai oldal, de mindenki tudja, hogy ez nem volna igaz! Arról van szó, hogy a magyar politikai élet annyira kiélezett volt akkor is, s nincs ez másként ma sem, hogy az egész kezdeményezés népszavazásra való bocsátása eleve veszett ötlet volt. Persze Gyurcsány október végén még nem volt biztos abban, hogy mire fog buzdítani (legalábbis így nyilatkozott), de hetekkel később, már egyértelmű volt az álláspontja. A szavazók sokasága pedig hitt neki, s ezért aztán hiába volt több, mégis túl kevés lett az igen szavazat.
Pontosan öt évvel ezelőtt aztán több magyarországi ismerősömtől kaptam e-maileket, hogy ők mennyire sajnálják az egészet. Jó volt ezeket olvasni, de ennek ellenére egy újabb kiábrándultság lett úrrá rajtam. Untam azt, hogy az anyaországba érkezve azt kelljen magyaráznom egyes, egyetemi végzettséggel rendelkező embereknek, hogy miért nem vagyok szlovák, vagy tót, ahogy azt ők hallani szerették! Az is szomorúvá tett, hogy Győrben dolgozó barátom „egy szemét kis szlovák” volt sokak szemében, aki csak elvette a magyarországiak elől a munkát, de amikor Csehországba kellett telefonálni, akkor hirtelen kedvesen bántak vele és csodálták szavait!
Persze ezek csak negatív példák, tudom, sokan másként viselkednek és közelítenek meg minket, hiszen ezt is többször tapasztaltam, de a tüskék ilyen események után mindig fájóbbak. Nem beszélve arról az élményemről, amikor egy Costa Rica és Magyarország között ingázó fiatalember arról számolt be nekem, hogy mennyire gyomorforgatónak érezte, midőn a szocialisták fiataljainak vezéralakjának nevével fémjelzett, undorító tartalmú röplapok érkeztek postaládájába december 5. előtt. Ezekben azzal ijesztgették a szegény nyugdíjasokat, többek közt az ő édesanyját is, hogy jön a nagy román veszély, amely miatt az ország elszegényedik és a nyugdíjakra sem lesz pénz.
Furcsa, hogy egy olyan ember is észreveszi a különbséget, aki sokat tartózkodik külföldön, s rengeteg információhoz nem jut hozzá! Vagy talán éppen ez a kulcsa az egésznek? Nem szabad benne élni a nagy magyar politikai levesben és akkor könnyebb értelmesen megközelíteni a kérdéseket?
Öt év távlatából pedig a magyarországi publicistákkal együtt megállapíthatjuk, a 2004-es hazugságok után még számtalan másik jött, amely miatt Magyarországnak sikerül végtelenül mélyre süllyedni. Ma már talán senki sem venné komolyan a román vagy a szlovák veszélyt, hiszen mindkét ország előbbre tart, mint az anyaország, s csak nevetni tudunk a sok badarságon, ami akkor elhangzott. Nevetni, mert sírni nem érdemes, hiszen dolgozni kell azon, hogy a magyarságunkat megőrizhessük ebben a bonyolult környezetben, amely a térségben kialakult! És így talán vidámabb mikulások várnak ránk az elkövetkező években, mint az a 2004-es volt!
Rajkovics Péter, Felvidék Ma
