Tombol a nyár, itt a vakáció, az iskolai szünidő! Több helyen azonban most sem pihen a pedagógus: sokan nyári egyetemeken és különféle továbbképzéseken, lelki gyakorlatokon vesznek részt. Megint mások az igényelt nyári napközis foglalkozásokat vezetik, vagy éppen kézműves- és egyéb táborokban töltik be a pedagógiai felügyelő szerepét.
Egy másik frontvonalon azonban a pihenés, az önművelés helyett önpusztító harc folyik. Iskolákat szüntetnek meg és zárnak be talán örökre. Máshol meg a polgármester feszítővassal zúzza be az oktatási intézmény ablak- és ajtóüvegeit, veri szét a biztonsági zárakat, akár a tolvajok. Teszi azt úgymond azért, hogy visszafoglalja a hivatalosan bérbe adott épületet, így szerezve meg úgymond a falu vagyonát az iskolafenntartó és működtető református egyháztól. Megint máshol szinte egyik napról a másikra lakat kerül egy teljes szervezettségű alapiskolára, melynek nyílászáróit nemrég cserélték ki több tízezer euró értékben, s melynek tornatermét is felújították.
Vajon mi van itt? Ennyire betegek lennének kisközösségeink, ennyire elveszítettük volna józan eszünket? Ennyire rossz talajba hullott az elvetett mag, s ilyen sok konkoly került volna abba? A bakai történések előzményeit az iskola volt tanára, Darnai Zsolt próbálta felvázolni. Elgondolkodtató, amit leír s igencsak elszomorító a helyzetjelentése.
Amikor lehetőség adódott arra, hogy a centralizáción lazítsunk; magyar iskoláink irányításából a magunk választotta önkormányzatok vegyék ki részüket, amikor létrehozhatták az iskolatanácsokat, igencsak örvendezett a pedagógustársadalom és az iskolát szívügyének tartó közösség. Ám alig telt el néhány évtized, kialakultak belső harcaink, saját magunk ellenségeivé váltunk. Átgondolatlan lépések sora valósult meg, azok következményei váltak tragikussá, közösségrombolóvá; vezettek településeink leépítőivé.
Gyakran mintha nem tudnánk kicsinyességeinken felülkerekedni, az oktatáshoz meg a közösségszervezéshez nem értő, kicsinyke kaliberű és tehetségtelen emberek válnának hangadókká, politikai párbajok kapnának teret már iskoláink háza táján is. A közönség meg bámul, kapkodja fejét, mert valójában nem is tudja, miről van szó. Mások meg fedezékbe húzódnak, sunyi módon hallgatnak, megpróbálnak helyezkedni s kivárni a meddő harcok végkimenetelét.
Olykor valóban nem lehet nyomon követni lépéseink logikáját. A helyzet pedig zavaros, mert sok az állóvíz, s azt is csak felkavarni tudjuk. A tisztításra és megtisztulásra képtelenek vagyunk. Mind rátermettségünket, tudásunkat és felkészültségünket, mind emberi kvalitásainkat illetően.
Nyár van. Meg kellene pihennünk, majd erőt gyűjtve hozzálátni a folytatáshoz, jövőnk szervezéséhez. Darnai Zsolt felteszi a kérdést: kinek hiányzik majd a bakai iskola? Elsősorban természetesen a bakaiaknak, de nekünk, felvidéki magyaroknak is. Mindnyájunknak, akik a saját kis őrhelyeinken kívül általában a felvidéki magyarság sorsát is szívünkön viseljük. S az ilyeneknek kell, hogy hiányozzanak a meg nem született gyermekeink is. S hogy napirenden tartsák, illetve keressék fogyásunk valódi okait is az acsarkodások, az önpusztító frontvonalak helyett!
Nemrégiben Paláston vettem részt az ottani egyházi iskola 25. jubileumi évfordulóján. Már alig negyven gyermek látogatja csak a teljes szervezettségű iskolát. Az ünnepségen szinte több volt a vendég, mint a diák. Egy kicsit elszomorodtam bár, mert magam is itt tanítottam egykor. Ám amikor azt hallottam, hogy a végsőkig kitartanak, s nem adják fel a harcot, némi reménnyel távoztam. Itt szeptemberre nem szüntetik meg a teljes szervezettségű iskolát, de az alsó tagozatot különben sem adnák fel. Most nyolc gyermeket írattak ide, jóval többet, mint tavaly. Mindig van hát remény, s akkor a kocka is fordulhat!
Jó volt azt is hallanom, hogy a megbízott igazgató elégedett az ügyes tanári karral. Egyetlen gondja van – mint mondta –, hogy az alsó tagozatban sorra mennek a tanítónők anyasági szabadságra. Ki a második, ki a harmadik gyermekét szüli majd. Csak ennyit válaszoltam neki: ez reménykeltő, s bárcsak így tenné ezt minden fiatal házaspárunk szerte a Felvidéken, száműzve az ellenségeskedéseket, az ilyen-olyan perpatvarokat, kicsinyességeket. Akkor talán kevesebb bajunk lenne az iskolák háza táján!
