A hétköznapi életből tudjuk, hogy a kommunikáció hiánya, ha nem állunk szóba egymással, nem beszéljük ki sérelmeinket, érzékenységünket, konfliktusokhoz vezet. Ez igaz a nemzetek együttélésére is. Ezért írhatta József Attila, hogy „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés”.
Nos, ehhez a rendezéshez az is kell, hogy szóba álljunk egymással, és ne elbeszéljünk egymás mellett, sorolva a sérelmeinket. Mert abból csak az lesz, hogy nebáncsvirágként ápolgatjuk a sérelmeinket, és fújunk egymásra.
Szóba elegyedni egymással pedig azért is hasznos, mert így legalább a jó szándékú szlovákok figyelmét felhívhatjuk rá, hogy mi magyarok mire vagyunk érzékenyek, mit találunk sértőnek. Gyakran ugyanis nem rosszindulatból mondja azt, amit mond, hanem azért, mert eszébe se jut, hogy mi sértőnek találhatjuk azt a kifejezést, amit használ. Gondoljunk csak a személyes életünkre: vajon mi hányszor kapjuk fel a vizet egy ártatlan megjegyzésre, vagy sértünk meg másokat, akaratlanul is?
Erre jó példa Marosz Diána blogja, aki leír egy esetet, hogy Zsolnán, az orvosnál magyarul, az anyanyelvén beszél a fiához, aki egyébként tökéletesen beszéli a szlovákot. A doktornő ezért is nézett rá furcsán, míg végül elmagyarázta a doktornőnek az indokait, hogy fontosnak tartja, hogy az anyanyelvén nyugtassa a gyereket, amit a doktornő is megértett, és elfogadott. Hát így is lehet!
Marosz Diána és Véghová Orsolya (Fotó: blog.sme.sk)
Marosz Diána blogjáról már tavaly is írtam egy posztja kapcsán, amiben a szlovák tankönyvek sajátos történelmi szemléletét kifogásolta. Azóta azonban, szerencsére akadt követője is, mégpedig Véghová Orsolya személyében, aki szintén a Sme blogoldalán bloggol. Blogjában sorra veszi azokat a sztereotípiákat, amelyek a szlovákokban élnek a magyarokkal kapcsolatban.
Például azt, hogy a szlovákoknak miért olyan irritáló, ha a magyarok lépten-nyomon a magyarságukra hivatkoznak, mintha ezt tartanák a világon a legfontosabbnak. Elmagyarázza, hogy mindenki másképp éli meg a nemzeti identitását, és ez egyénfüggő. Természetesen, a szlovákok között is van olyan, aki fontosnak tartja a szlovákságát, de arra legfeljebb csak legyintenek, akkor is, ha irritálja őket.
Szóval, ilyen, és hasonló posztokkal szólnak szlovák olvasóikhoz. A posztok alatt mindig kialakul egy vita, jelezve, hogy szlovák részről is van igény az ilyen „kibeszélésre”.
Gyakran az az érzésem, hogy ők ketten többet tesznek a szlovák-magyar közeledésért, mint akik üres frázisokat puffogtatnak. Ezért is tartom olyan fontosnak, amit csinálnak!
