Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) illetékes bizottsága a napokban tartott Port Louis-i tanácskozásán felvette a kékfestés hagyományát a szellemi kulturális örökség listájára. A jelölést Magyarország, Németország, Ausztria, Csehország és Szlovákia közösen kezdeményezte.
A kékfestés egy textílián alkalmazott színmintázási technológia, amely onnan kapta a nevét, hogy a minta eredeti formájában jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg.
A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de napjainkban is több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával.
A kékfestés elődje a kelmefestés és a textilnyomás volt, ezek a technológiák már a 16. századtól léteztek. A kék szín eléréséhez festőcsüllenget (Isatis tinctoria) használtak, ez Európában őshonos festőnövény volt, amit Türingiában és Franciaországban nagy területeken termesztettek. Később a 17. századi nagy felfedezések idején Indiából került behozatalra az indigócserje (Indigofera tinctoria), melyből színtartóbb, töményebb, jobb minőségű festőanyagot nyertek, így ez jobban elterjedt a posztó- és vászonfestésben.A
A 17. század közepén Franciaországban és Németalföldön a mintás keleti textilek is tömegesen megjelentek az indigószállítmányokkal együtt. A sokszínnyomású textil rendkívül divatossá lett a francia királyi udvarban és főúri körökben. Az új eljárások is ezekben az országokban váltak leghamarabb ismertté, többek között a textilnyomás egyik speciális ága, a keleti kék-fehér mintás porcelánok színhatását utánzó reservenyomású kékfestés is. Ennek terjedését nagyban előmozdította a szakmában jártas hugenották menekülése Franciaországból, valamint a németalföldi kereskedelem által terjesztett áru is. A 17. század végén már jelentős műhelyek működtek Amszterdamban, majd egyre több német városban.
A kékfestő kelme előállítása két lényeges munkafázisból áll: mintázásból szigetelőmasszával és indigócsávában történő festésből.
Fa- vagy fémformákkal nyomták a fehér anyagra a pácokkal vegyített szigetelőanyagot, amely száradás után elzárta a mintázott felületet a levegőtől. A vasgálic és mész segítségével redukált indigóból megfelelő töménységű festőfürdőben, az indigós küpában áztatták a kelmét, majd a levegőn az oxidálódó indigó kékre változott. Az áztatások, merítések és levegőztetés számától függően kapott világosabb vagy sötétebb színt az anyag. Száradás után kénsavas-sósavas fürdőben lemaratták a fedőanyagot, és előtűnt a fehér minta a kék háttérből.
A kékfestés magyarországi megjelenésére és elterjedésére minden előfeltétel adott volt. Magyarországon már a 15. században is működtek festőműhelyek és a 17. században meghonosodott a kékfestés is.
1608-ban Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló közösen alapított kelmefestő céhet, amely több környező települést is ellenőrzése alá vont.
Az ország középső és nyugati területeire – beleértve az egész Dunántúlt és a Duna–Tisza közét is – a bécsi központú Schön- und Schwarzfärber céh terjesztette ki hatáskörét. Később, a 18. században több város kivált ezekből a központosított szervezetekből és ott önálló céhek alakultak. Ebben az időben már szinte minden városban, sőt falvakban is működtek festőműhelyek, mert a nyomott mintás kelmék iránt igen nagy volt a kereslet.
Az ipari méretű termelés az óbudai Goldberger kékfestő műhelyéből nőtt ki, a céhes kereteket mellőző királyi engedély segítségével.
A két világháborút követő anyaghiány, s a népviseletből való kivetkőzés csökkentette a kékfestő iránti keresletet, helyette előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. Szerencsére azonban a kékfestés nem merült feledésbe, ma is vannak kékfestő műhelyek és népművészek, akik a kékfestés technikáját művelik, és a szebbnél szebb indigókék kelmék divatja sem múlt ki. Szellemi kulturális örökséggé válása pedig minden bizonnyal hozzájárul majd hagyományának méltó továbbéléséhez.
(Forrás: Magyar néprajz III. Anyagi kultúra)
