Szlovákiában, ahol a lakosság nagyjából 20 százaléka él a létminimum szintjén, 12 százaléka pedig statisztikailag alatta, a foglalkoztatottak 70 százaléka pedig jóval az országos átlagbér alatt keres, a január elsején életbe léptett megszorítások és áremelések évi 400 euróval többet vesznek ki a családok zsebéből, azaz nagyjából egy havi tiszta jövedelmet. Ha ezzel foglalkozna a sajtó és a politika, forrongana az ország. A szlovák sajtó és politika azonban megtalálta az aktuális közellenséget: Orbán Viktornak hívják.
Karácsonytól máig megtudhattuk, hogy Orbán diktátor, Lukasenko, fasiszta, Horthy, Berlusconi, Putyin… S ha valamelyik ügyeletes önkényúrhoz még nem hasonlították, talán azért, mert nem terjed addig a tudásuk, hogy hibátlanul leírják a nevét. Meg: nálunk általában azokhoz hasonlítják Orbánt, akikhez mások már hasonlították őt, hiszen gondolkodni a Tátra alatt és a hazai párhuzamokat keresni, fáj…
Most, hogy lázadnak Orbán válságadói ellen a multik, jó arról írni, hogy a magyar kormány durván megsérti az európai gazdasági esélyegyenlőséget, mert akkor nem kell azzal foglalkozni, ki is okozta a hitelválságot, a pénzügyi krízist a világban. És azt sem kell végiggondolni: hogyan lehetséges, hogy a pénzintézetek nyeresége hónapról hónapra nő, miközben állami injekciót kértek és kaptak korábban, s a hasznukat kiviszik az országból. Magyarországon legalább 15 éve így van ez. És statisztikákkal támasztható alá, hogy a külföldi befektetők kevesebb adót és járulékot fizetnek be az államkasszába, mint amennyi állami támogatást kapnak – beruházásaik fejében.
Az, hogy a német ipari miniszter, a francia kormányszóvivő vagy az amerikai-magyar kereskedelmi kamara felkapja a vizet a válságadókon, nem véletlen. A náluk bejegyzett anyavállalatokat és azok nyereségét védik. Elvégre: amit Magyarországon (vagy Szlovákiában) nyernek, az az otthoni eredményeket kompenzálja, s nekik nem kell drasztikusabb megnyirbálásokat foganatosítani, tehát a politikájuk sikerét védik országaik szociális békéjével együtt. Orbán nekik azért mumus, mert ő is ugyanezt akarja – a saját hazájában.
Ha Szlovákiában nem lenne „standard” az elvakult magyarellenesség, csendben szurkolnának Orbánnak. Elvégre: itt is a regnáló kormány tűzte zászlajára, hogy egyenrangú tagja akar lenni az Európai Uniónak, s nem hagyja, hogy elevenen megnyúzzák. Az egész Tátra alja tapsolt a Radičová-Mikloš tandem bátorságának, amikor Brüsszelnek bemutatta, hogy csak azért sem ad hitelgaranciát a lehetőségein felül költekező, felelőtlen Görögországnak. Akkor mindenki helyeselte, hogy „a szegényebb ne fizesse a gazdagabb luxusát”, senki nem emlegette Putyint… Most Orbán mondja: elég volt a 15 éve itt működő külföldi befektetők állami támogatásából, bajban az ország – nem ő sodorta oda -, most két éven át nyúljanak mélyebben a zsebükbe ők is. S mit mond erre a szlovák nemzet elitje? Orbán sérti az unió és a demokrácia alapelveit! Kit érdekel az itt, hogy bankadót fontolgat Brüsszel, annak bevezetésére készül Lengyelország s ki tudja, ki még… Már az sem fontos, hogy Görögországtól Pozsony a bevezetett megszorítások fokozását, kiterjesztését várja el, hogy ne a mások zsebére utazva akarjon talpra állni. Európa szocialistái és liberálisai is gyorsan elfeledték, hogy Magyarország pénzügyi-gazdasági helyzetét kebelbarátjuk, a szocialista Gyurcsány „menedzselte” az államcsődig, s most kényszerhelyzetben kell szanálni az országot valaki másnak. A pozsonyi nem szocialisták is elfelejtették. Mert Magyarországról és magyarokról van szó. És a magyarellenesség felkorbácsolásával mindig el lehet altatni a szlovákokat, a szociális érzékenységüket főleg.
Más okból is kapóra jött az Orbán-ellenesség megülése a szlovák elitnek. Itt van az állampolgársági vita, teljesen nyitott a kérdés. Az államnyelvtörvény a Velencei Bizottság állásfoglalása után világos szlovák vereség, akkor is, ha a felezett büntetéseket nekünk kell majd kifizetni. De a magyar médiaalkotmány elleni világra szóló tiltakozással, Orbán cenzorrá, a sajtó- és szólásszabadság ellenségévé való kinevezésével talán marad esélye a szlovák kormányzatnak, hogy nemzetközi jogot sértőnek mondassa ki – vagy legalább hitesse – a magyar honosítási jogszabályt… S akkor fordulhat a kocka – pozsonyi remények szerint -, s nem az állampolgárság elvevője lesz az alapjogokat sértő, hanem… ???
Kóros feledékenységben szenvedünk mi, büszke európai polgárok. Nem emlékszünk szinte semmire, vagy csak arra a részigazságra, ami kapóra jön. Pedig amikor az EU meghozta a maga közös médiairányelveit, akkor is sokan féltették a sajtószabadságot. Meg azóta is, az ún. implementáció során. A Fico-kormánynak sem hitte el az akkori szlovák ellenzék, sem a sajtó, hogy az új szabályozásba senki nem fog beledögleni. A fehér – üres – címlappal megjelent napilapok ma is megjelennek, azt írnak, amit akarnak. Az egyetlen dolog, ami változott: hogy most már közölnek helyreigazításokat is. A médiahatóság nálunk is szabályoz. Védi a kiskorúakat, szigorúbban ellenőrzi a hírszolgáltatás objektivitását, pártatlanságát. Különös, hogy mindenki tudja, milyen az objektív és pártatlan hír. Pro és kontra elhangozhatnak a vélemények egy-egy politikai, gazdasági kérdéssel kapcsolatban, s bár a főhatóságokat a Fico-többség választotta meg a parlamentben, senki nem állítja, hogy veszélyben a sajtószabadság. Ki emlékszik már Haraszti Miklós (EBESZ!) missziójára, az akkori ellenzék sajtótörvény-ellenességére, mely odáig fajult, hogy miatta még a Lisszaboni Szerződés ratifikálását sem szavazta meg Dzurinda pártja, sem a kereszténydemokraták (bár ők elvből ellene voltak, nem csupán a sajtótörvény miatt). Ez az elátkozott, antidemokratikus, Fico-féle szájkosártörvény az utolsó betűjéig ma is hatályos. Szlovákiának és a szlovák politikai-társadalmi elitnek igazán jó oka lenne rá, hogy hallgasson, amikor a magyarországi médiatörvényről van szó. Vagy legalább visszafogott legyen, mint a cseh sajtó, amely pontosan tudja, hogy neki is megvan a maga médialkotmánya, és az semmivel több szabadságot nem ad, mint a szlovák vagy a magyar. (Csak annyi a különbség, hogy míg a cseh és a magyar szabályozás egy nagy kódex, a szlovák több kisebb, szakterületeket szabályozó törvényből áll.)
Míg a szlovák sajtó és média a magyarországi sajtószabadságot védi, Orbánt szidalmazza és címkézi fel diktátori jelzőkkel, már azt is elfelejti, hogy az első szájkosarat még a Dzurinda-kormánytól kapta 2003-ban egy rejtett kamerás politikusi megszólalás közreadásáért cserébe… Meg számolni is elfelejtünk. Nézzük a forintmilliókat, s nem váltjuk át eurókra, mert akkor ott lennének, ahol mi vagyunk a büntetések vonatkozásában. Este tíz óra előtt nálunk is le kell perkálni a 3 600 eurós büntetést olyan zene, klip, film, reklám, műsorelőzetes sugárzásáért, ami a 12 éven aluli gyerekek életét, fejlődését stb. megzavarhatja. (Kereskedelmi médiáink ezt tudják.)
Szóval: el kéne olvasni azt a nyavalyás magyar médiaalkotmányt, s csak utána beszélni, ítélkezni. Meg kéne nézni a magyar sajtó, elektronikus és internetes média tulajdonosi szerkezetét is, hogy világos legyen: amikor beszól a világ egyik vagy másik állama, ki(k)nek az érdekeit védi. Térségünkben is multinacionális médiabirodalmak működnek, nyomtatott sajtóval, internetes portálokkal, tévével, rádióval. S míg természetesnek veszik, hogy francia- vagy némethonban szigorú szabályok szerint műsoruk kötött százaléka nemzeti alkotás kell hogy legyen, s eszükbe nem jut szájkosarat emlegetni, mitől felháborító, ha egy Pozsony, egy Budapest vagy Bukarest is ezt akarja? Mitől Putyin az utóbbi, s mitől a sajtószabadság őre az előbbi?
Ha nem lennénk kórosan feledékenyek, volna mivel foglalkozni itt, Szlovákiában is. Nehéz idők jönnek, ráadásul nem túlságosan szilárd és rugalmas a kormányunk sem. Egyelőre csak a kádercserék terén folyamatos munka. Bár van költségvetésünk, sok ágazat nem tudja, miből, hogyan él majd az elkövetkező hónapokban, mert a törvényeket, a szabályozásokat későbbre ígérik…
Még szerencse, hogy van Magyarország, van Orbán. Van ki ellen lázadni, lázítani, hadakozni. S utána nagyot sóhajtva elrebegni: micsoda mázli, hogy itthon minden a legnagyobb rendben!
Felvidék Ma, ngyr
