Egy lomha légy tétova mozgásával görbe utakat rajzol a párás ablakra. Az alkalmi melegtől zavarodottan nézi a szemközti, behavazott háztetők homályos vonalait, nem tudja eldönteni, tavaszi repülésbe kezdjen, vagy bújjon vissza a rossz ablakráma repedésébe és folytassa téli álmát.
A kályha duruzsolása és a lángnyelvek megcsillanása a fényes, okkersárga olajfestékkel lemázolt falon még romantikus is lenne, ha nem egy hivatal ósdi üléstermében lennénk a szórványvidéken. Így inkább egy szociográfiai filmrészletre hasonlít a jelenet.
Az asztal körül ülők gondterhelt arccal hallgatják a messziről jött ismerőst, szégyenlős kezek morzsolgatják sárgára a fehér abrosz szélét, időnként óvatosan kiválasztva a legsósabb pálcikát a műanyag pohárból, titokban kis gasztronómiai örömöt okozva a gyomornak.
A beszélgetés íve csak nem akar emelkedni a célok, tervek, megoldások magasabb szféráiba, megmarad a megállapítások, panaszok mocsárszagú szintjén.
A messziről jött ismerősnek lassan összeáll a kép: az asztaltársaság egy része tényszerűen közli, hogy a térség éppen tucatnyi falujában nincs sem magyar óvoda, sem magyar iskola. Állítólag nincs magyar gyerek, így hát igény sincs a nevezett intézményekre, de itt már kilóg a szubjektív véleménynyilvánítás lólába. Viszont ugyanúgy nincs sok helyütt csatornahálózat, vízvezeték, kátyúmentes utca, buszjárat, járda, na meg rendezett köztér sem, de lassan nem is kell, mert az iskolázottak elköltöznek a városba, meg „Magyarba”, a rátermettebbek meg Nyugat-Európába.
Csak a kalandvágyók maradnak itthon…
Az asztal végén összeszorított fogakkal ülnek azok, akik sok mindent másként gondolnak. Ezerszer hallották már ezeket az önmagunkat béklyókba kötöző mondatokat: itt nem lehet, nem megy, nincs értelme, nem, nincs, nem, nem… pedig ők mindig is hitték, hogy igenis lehet változtatni. Hinni valamiben még nem a megoldás, de a megoldás kezdete (Csoóri Sándor). Ha a hithez párosul az akarat, a tudás, az már a félig megtett út a sikerhez. Dolgoztak ők, a másként gondolkodók évtizedeken át, erőn felül is, és most bizakodnak, hogy a kedvező szelek belekapnak az ő vitorláikba is, az ő terveiket is segítik majd azok, akik fújják azt a bizonyos szelet, hiszen annyi minden épül, szépül máshol, a gazdagabb régiókban, csak itt, az ő völgyükben nehezen mozdul a ködös, beteg levegő. Bizakodnak, hogy a munkájukat megbecsülve, újra tehetnek hasznos dolgokat a szülőföldjükért, a magyarságukért.
Hosszúra nyúlt a beszélgetés, az utolsó fahasáb is a lángsírba ment, dalolva jelzi, hogy máma már nem hasad tovább, s elég ebből a megrekedt szócséplésből.
A búcsúzáskor a kinti szürkületben a hideg pára üzeni, ne várja itt a májust kedvesen senki, mert az utolsó mondatok határt szabnak a reménynek, terveknek, munkának, sikernek.
Túl messze van ez a hely mindentől, s mindenkitől. Irrelevant, mondja az angol, azaz jelentéktelen.
Minden marad tehát a régiben, illetve mégsem, mert a hitében otthagyott tenni akaró társaság érzi, tudja, hogy nem kapott tüzet, és nem tudja újra edzeni önmagát, mint az acél láncszem, amelynek az a dolga, hogy erősítse, összetartsa azt a hosszú láncot.
Pedig éppen ez a tucatnyi falu itt, éppen a hosszú lánc közepén, ez a térség a leggyengébb láncszem, és ha szakad a lánc, hát éppen itt fog szakadni, ahol már elfáradt az anyag…
